Endes Mihály: A székipacsirta (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 27. Debrecen, 1975)

legjobban megközelítik a székipacsirta által igényelteket. Itt ugyanis relatíve magas hőmérséklettel aránylag csekély csapadékmennyiség párosul. Ettől nyugatra, a Mediterráneumban a tél enyhe, de erősen csapadékos, keletebbre pedig a kontinentális tél nagy havazásokkal járó erős hidege szab gátat az áttelelésnek. A kérdés azonban még nem lezárt. Bár összehasonlíthatatlanul ritkább jelenségként, de előfordul, hogy a székipacsirta költőterületén marad vissza telelni. Természetesen mindig csak egy, vagy néhány példányról van szó. De az ismétlődő előfordulása miatt feltétlenül említésre méltó. így látták madarunkat télen Rousillonban (Franciaország), Korzika szigetén, Athénnél, Izmirnél, Cres szigetén (Jugoszlávia), Belgrádnál, Padovánál, Bukarest mellett. Megfigyelték télen a Krímben, Kaspi mélyföldön, Bakunál és a Szir-Darja folyó deltájában. Ez idő tájt a Kaukázusban, mint arról számos szovjet szerző említést tesz, néha csapatokban is látható. Kóborlás A székipacsirta nem egyszer költési- és telelőterületén kívül is feltűnik. Megjelenése főként az őszi, ritkábban a tavaszi vonulása idején, vagy azt követően várható. Tehát októberben és novemberben, ill. áprilisban. Télen, bár jóval ritkábban, szintén találkozhatunk vele. Megjelenésének helyei nem tartoznak rendszeres élőhelyéhez, bár gyakran erősen hasonlítanak ahhoz. Ezekben az esetekben nyilvánvalóan a madár eltévedéséről van szó, amelyet az is alátámaszt, hogy minden esetben csak egy-egy példányról, vagy néhány egyedről szólnak a megfigyelések. Az előfordulás helye nem ritkán északabbra esik legészakibb költőterületétől is, és sokszor nagy távolságra van attól. Az a legészakibb pont, ahol Európában eddig székipacsirtát észleltek, a svédországi Ottenby. E ponthoz legközelebbi fészkelőhelye a Hortobágyon van, 1000 km távolságra. A nyári, tehát költési időben való szokatlan helyen történő megjelenés talán terjeszkedési próbálkozás lenne. Ez természetesen csak azonos környezeti tényezőkkel rendelkező területeken tételezhető fel, miután madarunk igen szűk ökológiai valenciával rendelkezik. E területek többnyire az areállal szomszédosak, vagy azok közelébe esnek, de lehetnek távolabb is attól. Magyarországon pl. az 1950-es évekig székípacsirta fészkelése csak a Hortobágy pusztáról volt ismeretes. Azóta azonban ettől délre, kb. 90 km-re kis, szigetszerűen elkülönült populatiója alakult ki (Sterbetz). E terület közelében már az 1930-as években észlelte Tarján a faj több példányát, ami összhangban áll a fentebb elmondottakkal. Ami az egyes alfajok előfordulását illeti, a brachydactylát a már említett Ottenbyn kívül megfigyelték Angliában, Skóciában, elvétve Írországban, a Shetland, Orkney, Fair, Scylli, Flannan szigeteken. Helgolandon aránylag gyakran, szinte minden évben észlelik. Németországban Mainznál, Garmisch Partenkirchennél, Greifswaldnál látták. Franciaországban a Szajna melletti Elbeufnél észlelték. Ausztriában (Stájerországban) több alkalommal előfordult, emellett Belgiumban, Svájcban a Boden-tónál, Lengyelországban, Csehszlovákiában, Magyarországon (Székkutason decemberben!) fordult elő. A Perzsa-öbölben ősszel látták, a Kanári-szigeteken pedig kisebb csapatokban is kora tavasszal. A longipennist (?) Skóciában észlelték és ez az előfordulás egy kelet-palearktikus költőterületű madár esetében igen figyelemreméltó távolság és szokatlan irány. Ugyanez az alfaj télen Afrika legnyugatibb részére is eljutott (Atar, é. szél. 20°, ny. hossz. 10°). Emellett azonban keletre