Endes Mihály: A székipacsirta (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 27. Debrecen, 1975)

hogy a fiókák táplálékkal való ellátása szertekóborlásuk után egyenetlenné és ritkává válik. A fiókák fejlődése úgy a testméretek, mint az életfunkciók terén tovább halad. A fészek elhagyása után azonban a további változások észlelése nagy nehézségekbe ütközik, mert ezek már nem a megfigyelő szeme előtt történnek. A környezetbe mindjobban beilleszkedő, önállóvá váló vadmadarak már nem magatehetetlen, helyhezkötött élőlények, és így életmegnyilvánulásaikba nem sok bepillantást engednek. Külső leírás (színezet, testméretek) csak lelőtt, vagy fogságban tartott madarakon végezhetők, rendszeres sorozatvizsgálat céljaira csak az utóbbi lehetőség kínálkozik. Emiatt saját megfigyeléseimet is fogságban tartott székipacsirta családokon végeztem. Ily módon az adatok több, egyidős példányon való felvétele megbízhatóbb átlageredményeket szolgáltatott. Nem kis feladatot jelent azonban a megfelelő környezet és a kellő mennyiségű és minőségű táplálék biztosítása, amelyek a munka sikerének igen fontos fényezői. A növekedés némileg lassabb üteművé válik, megváltoznak a testarányok is. A tizedik életnapon a fiókák mozgása biztosabbá válik, de még gyakran pihennek csüdjükre ülve. Már tollászkodnak, és tiüp, ciüp hangok kíséretében állandóan táplálékot kérnek. A mell felső részén halvány pettyezés sejthető. A táplálékot (amely a fogságban eleinte keményre főtt tojásfehérje, hangyabáb, később lisztfércg, majd vegyes szöcske, sáska és bogárfajokból állott) kéz37. kép. Hatnapos korban pehely már csak a fejen és háton látható. A farktollak tokjai megjelennek. (Szerző felv., Hortobágy)