Endes Mihály: A székipacsirta (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 27. Debrecen, 1975)

irányával való oki összefüggést nem látom bizonyíthatónak, ami pedig az elöntést illeti, az főként felülről, eső formájában fenyeget. Ugyanakkor folyók, tavak árterületén épült székipacsirta fészkek nem minden esetben rendelkeztek a fentebb említett bástyával. Sokkal valószínűbb, hogy a sokat vitatott építmény főként (vagy kizárólag?) a tojó elrejtésében és így védelmében játszik szerepet. Erre utal az a megfigyelés is, hogy a bástya jelenléte, vagy terjedelme szempontjából nincs különbség az évi két költés fészkei között, márpedig madarunk a fenti idő alatt jelentős meteorológiai eltérésekkel találkozik, amelyre való észrevehető reagálása az árkádos építési mód tárgyalásakor nyilvánvalóvá vált. A fészek, amely háromhetes igénybevétel céljaira épült, a fiókák elszéledésének idejére már alaposan megviselődik, zilálttá válik. Kitágul, átmérője 70 mm-re növekszik. A bélelés kiszárad, összetöredezik, az oldalfalak anyagát a fiókák az aljára tapossák, így sekélyesebbé válik. A tolltokok anyaga elszenynyezi, és élősködőkkel telik meg. A pár, amely második költését a régi fészektől néha kisebb, gyakran nagyobb, több 100 m távolságban kezdi meg, sohasem hord anyagot a régi fészekből és azt sem nappal, sem éjszakára nem keresi fel többet. A letojás, amely egy-egy populatióban a fészeképítéshez hasonlóan nagyjából egyszerre indul meg, általában április utolsó harmadában kezdődik, túlnyomórészt a hónap vége felé. Az észak-afrikai rubiginosa alfaj ennél jóval korábban költéshez fog, amennyiben tojásait néha már március elején lerakja. (H. de Balsac, 3.) Ennek ellenére a többség itt is csak április elején kezd köl21. kép. Régi keréknyom mellé épített székipacsirta fészek. A boltozat kialakításához a madár ferdén a földrög alá ásott, így a fészek nem függőlegesen felfelé nyílik. (Szerző felv., Hortobágy)