Endes Mihály: A székipacsirta (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 27. Debrecen, 1975)

3. kép. Székipacsirta élőhelye az Adria partján, Dalmáciában. (Szerző felv.) Az elmondottak alapján úgy tűnik, mintha a számos, meglehetősen eltérő típusú biotóp csupán azt tükrözné, hogy a székipacsirta környezeti viszonyok változásaival szembeni tűrőképessége igen széles határok között mozogna. Ennek azonban éppen az ellenkezője áll fenn. Abban a pillanatban ugyanis, amikor az egyes élőhelyeket összehasonlítjuk, szembeötlik a növénytakaró jellegzetes elhelyezkedése, sűrűsége és magassága, mely rendkívüli hasonlóságot mutat. Szép példa erre a 13. és a 16. kép, melyek Mandzsúriában és a tőle kb. 8000 km-re levő Hortobágy pusztán készültek. A felsorolt élőhely-típusok mindegyikében azt láthatjuk, hogy a talajnak csak kb. a fele van növénnyel borítva. Ezek a növényállományok több egyszikű és kétszikű fajból tevődnek össze, általában alacsony növésűek és ritkásan, helyenként csomókban nőnek. Ez az egyik legjelentősebb momentum, amely a székipacsirta jelenlétét, vagy hiányát meghatározza! Ha a terület e feltételnek nem felel meg, úgy a tájon hiába keressük a madarat. Nemcsak a Szahara széle, hanem a Hortobágy, Közép-Kelet, Dél-Oroszország és Belső-Ázsia e jellegzetességgel bíró területei is az ún. sivatagi sztyeppék, félsivatagok közé tartoznak. Ezek kialakulhatnak a legkülönbözőbb talajféleségeken, homokon, sós-agyagos talajon, szódás szoloncsákon, vagy szikes szolonyecen egyaránt, és jellemzőjük, hogy a talajnak mintegy a felét borítja növényzet (14. kép). Amikor tehát a madár e területekhez való kifejezett ragaszkodásáról beszélünk, megállapíthatjuk, hogy az a növényzet kiterjedésére, elhelyezkedésére és formájára vonatkozik, és nemcsak bizonyos növényfajokhoz kötődik. Nem véletlen azonban, hogy e területeken számos közeli rokon növényfaj teszi egymáshoz igen hasonlóvá a biotópokat, amelyek egymástól több ezer km-re lehetnek. Ilyen növényfajok pl. a Festuca, 2 A székipacsirta 17