Ujváry Zoltán: Varia Folkloristica (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 25. Debrecen, 1975)
Mondák Mátyás királyról
- Nagyon jól tetted, édes királyom, mert úgy ehetném! - Mint mikor én a lencsét ettem ! - nevetett Mátyás király. - Hát olyanformán! A királynak volt egy olyan embere, aki olyan volt, hogy örökké a más táljába szeretett belekotorászni. Amit szeretett az az úr, Mátyás király a Bem apó táljába tette. Mikor enni kellett hát az az úr elővette a kését és beleszúrta abba a húsba. Bem apó megfordította a csillagos bicskáját, olyant vágott a kezehátára, hogy az elejtette a húst. - Tanulja meg, hogy más elibe ne kotorásszon! Az úr azt mondja a királynak: - Minek hívott maga ilyeneket, aki a kezemet eltörje. - Én csak azért, hogy csakugyan tudja meg, hogy ne kotorásszon másnak a szájába, hanem maga előtt egyen! Ettek, ittak. Akkor énekelték, hogy Daltól szokott lelkesedni a magyar, Hintsük be hát virágokkal e határt. Egyszer csak azt vette észre Bem apó, hogy a zenészek ott vannak, kezdenek muzsikálni. - Melyiket muzsikáljuk, Bem apó? - Hát azt, hogy a Maros vize messze földön kanyarog. Rázendítettek a zenészek, ő meg letette a gúnyáját magáról. Felkapott egy urat a válla közé. Járni kezdett vele. Fel a másikat! Sorra mindegyiket megtáncoltatta a hátán. De azok nagyon féltek. Ugye, azok nem szokták a vállon táncolót. De hát a székely góbék nagyon sok mindent kitaláltak. Akkor aztán később azt mondja a király: - Gyere bé, szógám, fizessük meg a lencsét. Mert Bem apó engem úgy megetetett, hogy hazáig nem éheztem meg. Akkor aztán hozott a szolga egy tál ezüstöt. Bem apó akarta a tarisznyájába tenni. - Ho-hó! Várjon! Mert ezt meg kell trágyázni! - mondta Mátyás király. Akkor hozott a szolga egy tál aranyat. Azt ráöntötte az ezüst tetejére. Az olyan szép volt, mint az akkori lencse. Még ott volt a királynál három napig. Mikor letelt a három nap, azt mondja Bem apó : - Felséges királyom, ha haza megyek, minden templomban harangoztatok, misét szolgáltatok, hogy semmiféle ellenség ne ártson Magyarországnak. Elköszönt. Eljött. Hazajött Erdélyországba. Akkor harangoztak, minden faluban, minden városban Erdélyországban Mátyás királyért, meg Magyarországért. (Elmondta: Kovács Júlia, 80 é. Hertelendyfalva, Torontál m.) Kell-e a nádnak víz? Mátyás király a parasztokat nagyon szerette. Kiment a határba, hol egyedül, hol másokkal. Egy alkalommal kivitte az urakat is. Forrón sütött a nap. De akárhogy sütött a nap, mégis szelecske fújdogált. Nagyon szép rengeteg nád mellett haladtak el. Ahogy a nádat fújdogálta a szél, hát a királynak a szemét megkapta, hogy milyen szép tenger nád van, meg hogy hullámzik a napsütésben, ahogy a szél fújt. Azt mondja: - Jaj, istenem! Hogy kéne ennek a nádnak kicsi esö! Az urak mind felnevettek., hogy mit akar a király, mikor a nád félig vízben van. Elég jó áradás volt, magas volt a vízállás, hát minek a nádnak a víz.
