Csorba Csaba szerk.: Mészáros Károly önéletrajza (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 22. Debrecen, 1974)

Önéletrajz

sors részesüléséhez még sem juthattam azonnal. A nevezett úri család ti. ugyanez időben Legycs-Bényére tette át nyári lakását s nekem még egy hosszú hónapig kelle várnom, szállás, élelem s minden nélkül. Mit tegyek tehát most? „Nagy kérdés - ismétlém magamban Csokonaival, - amelyet ha mélyen vizsgálok, még nagyobb mélységek mélyére találok." A megoldást azonban tanuló vándortársaimmal együtt csakhamar föltaláltuk, s a nélkülözések rémképeinek szívós türelmünket s reményeink folyvást lobogó tüzét szegeztük' ellene. Volt ti. akkorában Pesten egy páter Raj fay nevezetű piarista, - Isten tartsa föl emlékét, - ki a szegény diákoknak nagyon buzgó jóakarója, s tanácsadója volt. Egy küldöttséget menesztettünk tehát páter Raffayhoz, s megkértük hogy eszközölne ki minekünk, miszerint a még hátralevő egy havi szünidőre szállásul a piaristák főgymnasiumának üresen álló egyik tantermét foglalhassuk el. S pater Raff ay ezt, csakugyan ki is eszközölte minekünk. Agynemünk nem volt ugyan, s egyik oldalbordánkat madráczul, másikát paplanul kelle alkalmaznunk, de az nem búsított, s mi vígan telepedénk' be kiéhezett bolhamillióktól elborított új tanyánkra. Most már csak élelmezésről kelle gondoskodnunk, ami még nehezebb föladat volt; mert mi sokkal büszkébbek valánk, semhogy koldusalamizsna után jártunk volna. Ki jártunk tehát csoportosan a Rákos mezejére, s ott tarlóztunk krumplit, tengerit s egyéb veteményeket, melyeket szállásunkra hordván megfőztünk, megsütöttünk s eléltük naponkint. Húseledelhez csak úgy jutottunk, ha egyik vagy másik ócska ruhadarabunkat eladtuk a házaló zsidónak, s a bejött pénzt közösen, testvériesen, communistice ellakomáztuk. Végre bekövetkezett a tanfolyam, s mi mindnyájan érzékenyen különváltunk egymástól. III. Tanáraim ezen időszakban igen jeles, nagy hírű férfiak valának, kik közöl mindenek előtt Horváth Istvánt,

13 a nagy historicust, s tengertudományú férfiút kell első helyen megemlítenem. Ö egyébiránt osztályunkban nem történelmet, hanem a magyar nyelvet és összehasonlító philologiát tanította. Tantárgyát illetőleg nem mondhatnám, hogy dicső emlékű elődét s egykori tanárát - a nagy R;vayt

v

' alaposságban s teremtő, beható geniusban túlszárnyalta volna, sőt e tekintetben annak nagyon is mögötte állott. De másrészt, midőn e hatvan éves agg ajkai megzendültek, midőn harsány szavával a magyar nyelv szépségeit, sajátságait s őseredetiségét fejtegetni kezdé; midőn bebizonyítani igyekezett, hogy már a paradicsomban is magyarul beszéltek; hogy Afrika első őslakói, a pyramisok alkotói, a parthusok, perzsák, a chinainak, indusok és tatárok Ázsia vadonában mindnyájan magyarul beszéltek; hogy az emberiség összműveltsége, s az ókor minden fényes emléke a magyar szellem teremtvénye, - mély gödrökbe süllyedt szem tüze oly delejes sugárban tört ki mindannyiszor, hogy előadása s szavai mintegy orkánná változva, bennünket minden tanórán rajongó lelkesedésre lángoltak, s boldognak érzők magunkat, hogy magyaroknak születtünk, s magyaroknak vallhattuk magunkat. Meg is éljeneztük ám, mindannyiszor, viharosan. A bölcsészettanból Verner József német születésű egyén volt, több latin nyelven írt philosophiai jeles kézikönyv szerzője, élénk, tüzes előadásé férfiú, s egykor Deák Ferencznek a magyar Lycur-