Csorba Csaba szerk.: Mészáros Károly önéletrajza (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 22. Debrecen, 1974)

Önéletrajz

saját ügyeimet elhanyagolni, nem kísértem el Prágába a cseh Falstaffot, ki ezen nagyon szomorkodott. Hat nap utazás után szerencsésen megérkezvén Pestre, onnan egyenesen Budára hajtattunk, mint olcsóbb helyre, holott is a „Hét választófejedelemhez" czimzett fogadóban ütöttünk tanyát magunknak. A mi cseh útitársunk még vagy három napig mulatott itt velünk, vendégelvén bennünket folytonosan, aztán Prágába utazott díszruhásan, kardosán és kalpagosan, miben ő rettenetesen tetszett önmagának. „Csak Prágában legyek - monda igen gyakran, majd megmutatom én a világnak, hogy mi egy magyar nemesember!" - Már ekkor kezdtem tapasztalni: hogy a szlávok nagyon, szeretnek kérkedni, dicsekedni, fényeskedni s uraskodni, habár egyedüli életmaximájuk legföljebb is annyiból áll: ,,ubi bene, ibi -patria" - Minden pénzből kifogyván, Kubovics Ferencz barátomtól kölcsönöztem nyolez forintot néhány hónapi várakozásra, hogy az engem illető fuvarbért kifizethessem, amit becsülettel ki is fizettem. Kinyugodván magamat Budán, első gondom volt Pestre átnézni, s magamat minden oldalról tájékoztatni. A város külsője nem hatott reám meglepőleg. Toldy fényes leírása után (az „Aurorában") s egyéb túlfényezett rajzok nyomán, Pestet én egy valóságos Cicago-nak képzeltem, hol felhőkbe emelkedett palotasorok a csillagokkal ölelkeznek s hol az öreg Dunának bariton hangja valami összhangzatos duettet képez a zengő magyar szó dallamos csendelgéseivel. Csalatkoztam. Pest úgy nézett ki akkoron előttem, mint csak valami veteményes kertje egy leendő világvárosnak, de amely még semmi határozott jelleggel nem bírt, különösen nyelv, szokás, és ruhaviselet tekintetében. Bámultam, hogy itt magyar nadrágot senki sem ismer (1839), magyar hangot nem hallhat az ember, hanem csak német és tót szót, amit ki nem állhattam. Barátságos, nyílt, előzékeny s vidám arezokat keresvén, minden utczán csak gondteljes, ránezos, mogorva.

s emberkerülő pofákat találtam, melyek a henger alakú kalapok alól úgy néztek ki, mint sírboltban a világtalan koponyacsont. Ez első benyomás után vége lőn minden poezisomnak. Az égbül lezuhanva, sáros, marasztos földön éreztem magamat. Megfásultam egészen. Azonban e lelki dermetegségből is csakhamar fölvertek az élet prózai gondjai. Kifogytam t. i. utolsó garasomból is, mi annálinkább aggasztott, mivel már ekkor útitársaimnak se volt pénze kik pedig velem együtt mindnyájan igen jó gyomorral bírtak. De, minthogy én Pestre is igen szép ajánlólevelekkel voltam ellátva, különösen az ottani piaristák tartományi főnökéhez, kétségbe épen nem estem, hanem fölkeresvén a nevezett rend főnökét, kértem, hogy ajánljon s utasítson valami tisztességes conditiora. Amint a rendfőnök (ha jól emlékszem Grossinger József) bizonyítványaimat átolvasta s velem kibeszélte magát, egy levéllel Hagyárosy Zalay Alajos királyi táblai ülnökhöz küldött, ki ekkor a kir. curia protonotariusa is - s így minden tekintetben előkelő úriember s tekintélyes családú férfiú volt. Ezen férfiú engem, Imre nevű fiához, ki 1846-47-ben Zemplénmegye szolgabírájává lett, ki már 1849-ben bujasenyvben elhalt, - azonnal felfogadott correpetensül, minthogy ezen ifjú is, épen úgy mint én 1839-dik évben első évi bölcsészettanuló volt. Biztosítva lettem tehát, az egész tanfolyamra úri szállással, élelmezéssel, egyéb ellátással húsz forintnyi havi fizetéssel. Ez állapot engem nagyon megvigasztalt s kedélyemet nem kis mértékben fölmagasztalta. Azonban e kecsegtető.