Csorba Csaba szerk.: Mészáros Károly önéletrajza (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 22. Debrecen, 1974)

Önéletrajz

is, legalább tudományos czélokból, meg nem tanultam volna; de miután erre nekem fiatal koromban sehol alkalmam nem volt, nem veheti senki rossz néven, hogy a helyett alkalmasb körülmények s helyhezetek között az európai műveltebb nyelvek tanulására fordítottam inkább stúdiumot. Bevégezvén a concursust (1839), alig vártam, hogy Pestre utazhassam, s ott színre láthassam Vörösmartyt, Horváth Istvánt, Bajzát, Jósika Miklóst s más nevezetes írókat.

12 Életkorom ezen ábrándos korszakában, melyben lelkem csak a remény és képzelet tündéreit szerette szemlélni, csak az írókat tartottam bölcs, és becsületes embereknek. Ebben ugyan nem csekély csalódás rejtezik de azt mutatja mégis, hogy az ifjúkor szűz fogalmai, melyeket még meg nem fertőzhetett az élet nyomorú földiessége az emberi nem állatisága, s az emberi természet végtelen töredékenysége -, talán helyesb mérvéül szolgálnak az írói hivatásnak, mint azokéi, kik az íróban is valami közönséges mesterembert, speculanst, vagy üzletembert szeretnek szemlélni. Hogy útiköltséget szerezhessek Pestre, berándultam ismét Debreczenbe, s ott azon reményben, hogy ezt kimódolhatom, Zsebők József városi főorvos házához szállván, ugyancsak az ő gyermekeit tanítottam újólag mintegy négy-öt hétig. Midőn azonban már útramenendő valék nem kaptam jutalmul egyebet, mint néhány ócska ruhadarabot s két bankó forintot. Anyámtól s rokonaimtól nem reménylhetvén semmit, ezen capitalissal kelle fölutaznom Pestre. Még ekkor sem vasút, sem töltés nem volt a Hortobágyi pusztán keresztül Pestre, s rendszerint nyolez napba került, míg az ember közönséges fuvarossal Debreczenből oda érkezhetett. Mindezen sivár kilátások között az vigasztalt leginkább, hogy Zsebők főorvos, kinek a híres országos főmérnök Vásárhelyi Pál sógora volt, megígérte, hogy szeptember hó végén Budára jövend s engem bemutatand Vörösmartynak, ki Vásárhelyinek benső, s mindennapos házibarátja volt. Szerencsémre midőn szekerest kerestem, egy cseh scrfőzővel találkoztam össze (a „Bikában" - debreczeni vendégfogadóban) s öt kóborló deákkal Kassáról, Nagyváradról s Szathmárról, kik azonnal csatlakoztak hozzám a pesti útra, s így közösen azonnal föl is fogadtuk a szekerest, másnap útnak indulandók. Debreczenből egy Kubovics Ferencz nevű tanulótársam is caravanunkhoz szegődött, kit annál örömestebb fogadtunk, mivel ő 100 bankó forintot hozott magával, s nekem előre megígérte, hogy kölcsönözni fog, ha pénzemből kifogyok. Mint első eminenst, beszédes és nagyon közlékeny fiút, a deák-caravan engem mintegy főnökévé választott magának, azt hivén, különösen, hogy a nagy reményű tagok Pesten, csakis az én ügyességem s ismeretségem által fognak conditiókhoz juthatni („Conditio" a mi szótárunkban annyit jelentett, mint házi tanítóskodás, vagy magán nevelősködés). Ezt látván a mi cseh serfőzőnk, nekem azon barátságos nyilatkozatot tette, hogy az egész úton el fog látni étellel és itallal, csak el ne maradjak tőle. De hogy maradtam volna; hiszen nekem nagyobb szükségem volt őreá, mint nekie én reám. Arra is fölhívatott, hogy miután ő prágai s most egyenesen Prágába utazik, kísérjem el őt oda, s meg fognak jutalmazni, ö - úgymond , - most magyar nemességet nyert, s beakarja magát mutatni családjának, s hogy azt be is bizonyítsa, miszerint ő csakugyan magyar nemes lett, azonnal mégis mutatta magyar díszruháját, kardját és kalpagját, - Pesten is minden nap mutogatván magát új díszruhájában kardosán s kalpagosan - a szamár. Én azonban nem akarván