Csorba Csaba szerk.: Mészáros Károly önéletrajza (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 22. Debrecen, 1974)

Önéletrajz

évnél is minden tudományból első eminensi calculust mutatandok föl, - örökre megnyerendem benefactorom jóakaratát, s ez okból nem is késedelmeztem iskola bizonylataimat azonnal megküldeni. Azonban, ki képzelné, hogy mi történt velem? Az én jótevőm megvonta tőlem minden további pártfogolását, s azt írta házigazdámnak, hogy többé nem fog érttem fizetni egy fillért sem! Mindez az iskolai év közepén történt, télvíz idején, anyám előleges tudta s az én minden legkisebb sejtelmem nélkül. Lelketlen házigazdám azonnal összepakolván butyorkáimat, irgalom nélkül kihányt az utcza közepére s többé udvarára sem bocsájtott. Most voltam csak árva igazán; nem tudtam fejemet hova lehajtani. Később midőn eszmélni kezdtem kevéssé, szolgálatot akartam keresni, mert tanórákat s úgynevezett corditiót év közepén kapni lehetetlen volt, - napszámban is akartam dolgozni, s mindent tenni csak hogy iskoláimat folytathassam -, de jóformán, a sorscsapás e tompa ütése alatt, magam sem tudtam, hogy mit akarok tenni. Híjába! Az ifjú években, ha az eszmék nagy bőségben vannak, az elhatározás maga mindig a legnehezebb föladat. Közölvén végre balsorsomat tanulótársaimmal is, ezek közöl csakhamar akadt kettő - Fejér Rudolf és Liesmann József -, kik correpetitorul fogadván magukhoz, szállással és koszttal elláttak. Időközben tanárom is - Dürer József - értesülvén balesetemről, - a helybeli r. k. kisprépost s nagyváradi kanonok kegyelmébe ajánlott, ki engem, mint szegény sorsú négy tanulót biztosított is azonnal mindennap ebédről - de amit én alig vettem egy párszor igénybe - s otthagytam. Miért? Megmondom az okát ezennel. Mint híres caligraph t. i. már ez időben leczkéket adtam a szépírás művészetéből a r. kath. lányiskola növendékeinek is, kiknek tanítójuk akkoron Nagy Anna nevű egyén volt. Tőlem tanult eközben a többi közt az említettem kisprépost egyik árva rokona is - Szentimrei Terézia - egy gyönyörű szép barna leányka, kit én nagyon megszerettem, s ő viszont engemet. Midőn a prépost kegyelemasztalánál először megjelentem, - e kedves angyal könyezett lealázott sorsomon, s azt monda: hogy nagyon sajnál. E részvétteljes egy részről annyira ellágyította szívemet, más részről oly fájdalmasan találta önérzetemet, hogy többé felé se tekintek a prépost uram udvarának. Elvégre ezen nyomorúságos évet is leráztam valahogy a nyakamról, miközben egykori jótevőm - Kerekes Demeter - is elhalt tüdővészben, a szolyvai fürdőben -, és pedig oly szegénységben, hogy paptársai könyöradományaiból kelle eltemetni. Részint egészsége végromlásának, részint siralmas anyagi helyzetének tulajdonítom tehát azon látszólagos szívtelenségét is, hogy engem pályám közepén elhagyva, mintegy kegyetlen kezekkel dobott az élet hullámai közé. Jöttek ezután a rám nézve nagyon súlyos napok, t. i. az iskolai szünnapok. E szünnapok súlyosak voltak rám nézve; mert ilyenkor tanórákat sehol sem lehetett adni, s nekem megélni annál nehezebb lőn, minthogy az anyám oly szegénységgel s nyomorral küzdött, miszerint még a szünidők alatt sem vala képes élelmezni. Mit tegyek tehát? Olvastam én ekkorában a vén „Nemzeti Újság" egyik melléklapjából a „Hasznos Mulatságok''-ból, hogy Oroszországban 3-4000 ezüst rubelével fizetik a házi nevelőket. Ily pálya, gondolám, nagyon jó lenne nekem is; elhatároztam tehát magamat, hogy a vacation át Krakkóba megyek, ott egy hosszú évet töltve megtanulok oroszul s kimegyek Oroszországba nevelőnek. A tervet csakhamar foganatosítani is kezdettem; mert pár napot alig töltve anyámnál, H. Doroghról megindultam gyalog, s alig néhány garassal zsebemben, Lengyelország felé vettem utamat. Szántónál azonban - a kassai úton - már