Dankó Imre szerk.: A hajdúk a magyar történelemben II. (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 19. Debrecen, 1972)

Benda Kálmán – Kenéz Győző: Barbiano generális jelentése a Bocskai-szabadságharcról

meg nem is a följelentésben foglaltakat, de már csak óvatosságból is ,,a veszedelem megelőzésére" intézkedéseket foganatosít. Megkísérli Bocskai bizalmatlanságát elaltatni, barátságáról biztosítja és hűségnyilatkozatra szólítja fel, közben azonban magánosoktól uzsorakamatra kölcsönöket szerez, hogy lecsendesítse a fizetetlenség miatt lázongó idegen zsoldosokat és magyar hajdúkat, elrendeli a megyei katonaság felgyverbe állását, s a császári helyőrségeket feltűnés nélkül gyülekezteti Bihar északi részén. A hajdúkapitányok előtt felfedi Bocskai hűtlenségét, mire azok fogadkoznak, készek fegyverrel leszámolni mindenkivel, aki a császárt elárulja. Szavuk a generálist teljesen megnyugtatja, s elrendeli Bocskai várainak elfoglalását. Ekkor éri az első meglepetés: október 15-én éjjel az alatta szolgáló hajdúk, akik titokban már előzőleg Bocskai hűségére esküdtek, Álmosd és Diószeg közt rátörnek a vonuló seregre és szétszórják azt. Bocskai várának ostroma többé szóba sem kerül, a generális megmaradt csapataival, köztük a sziléziai lovasokkal, a székely gyalogsággal és a rác hajdúkkal, még mindig 8000 emberrel Váradra menekül. A várban azonban nem mer megszállni, mert már nem bízik a székelyekben sem, és a falak közt nagyobb veszélytől tart, mint a nyílt mezőn. Tokajon át északra vonul, abban a hiszemben, hogy ott várja a táborba szállt megyei katonaság. Ekkor éri a második nagy csalódás: a megyei katonaság vezérével, Homonnai Bálinttal együtt már Bocskai hűségére állt. Ahogy a jelentésben olvassuk: ekkor már gyanakodni kezdett, hogy itt többről van szó egy főúr lázadásánál. Töretlen optimizmusát azonban most sem veszíti el. Bizonyosra veszi, hogy ha a hajdúk és a nemesek el is pártoltak, a királyi városok hűek maradnak hozzá. Kassa városa azonban bezárja főkapitánya előtt kapuit, s Barbiano egyre fogyatkozó seregével kénytelen a hajdúk elől a Hernád völgyében északra húzódni. Szepes várába kér és kap bebocsátást. A vár ura, Thurzó Kristóf, a császár iránti feltétlen hűségéről volt ismert (pár hét múlva már ő is Bocskai oldalán áll), s Barbiano abban reménykedik, hogy segítséget kap a környező német városoktól, Bártfától, Lőcsétől, Késmárktól és Eperjestől. Ebben persze megint csalatkozott, ahogy megcsalatkozott saját katonáiban is : a székelyek még a Tisza mellől visszafordultak Erdélybe, a rácok szétszóródtak, a vallonokat a vezér maga volt kénytelen szélnek ereszteni, hogy rablásaikkal ne rontsák amúgy is rossz helyzetét, utolsó reménysége, a sziléziai vértes lovasok pedig, fittyet hányva a generális kérő szavának, hogy tartsanak ki, lóra ültek és meg sem álltak Boroszlóig. November első hetében Barbiano mintegy 50 emberrel érkezett Szepesvárra. Ennyi maradt a hadseregből. Ettől kezdve a külvilággal nincs kapcsolata, hősi pózban a vitézi halálra készül. A hajdúk körülzárják a várat, de elfoglalni nem tudják. December 1-én az ostromlók elvonulnak, hogy megharcoljanak a Kassa alá felvonult újabb császári sereggel. Itt megszakad Barbiano jelentésének ránk maradt kézirata, a lényeget tekintve azonban a generális magyarországi működése ezzel véget is ért. Ami ezután történt - s ami még a jelentésben lehetett -, azt röviden elmondhatjuk. Basta generális, a magyarországi hadak főparancsnoka, az álmosd-diószegi vesztett csata hírére november 4-én megindult seregével az esztergomi táborból, hogy segítséget vigyen a kassai főkapitánynak. Az osgyáni és edelényi győztes csaták után, november legvégén érkezett Kassa alá, a város azonban előtte is bezárta kapuit. Néhány napos ostrom után beállt a hideg, s Basta, megfogyott seregével kénytelen volt Barbiano útján északnak kanyarodni Eperjes városába. Itt csatlakozott hozzá 30 megmaradt katonájával Barbiano. Majd mi-