Dankó Imre szerk.: A Magyar Tudományos Akadémia Dunántúli Tudományos Intézete (Pécs) és a debreceni Déri Múzeum együttes tájkutatsái tudományos ülésének előadásai (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 17. Debrecen, 1972)

Dankó Imre: A debreceni Déri Múzeum, mint tájkutató intézet

tek létre. így aztán nem csoda, ha múzeumaink területi eloszlása, külső és belső arányaik fejlettsége, múlt, anyag stb. tekintetében nem megfelelőek. Múzeumaink szervezetlen, átgondolás, központi, egységes szempontok nélküli keletkezése, élete talán érthetővé teszi előttünk, de semmiképpen sem indokolja azt a sajnálatos tényt, hogy nálunk külön tájkutató intézetek nem fejlődtek ki, nem alakultak. Ellentétben számos más országgal, ahol régi és újabb keletű tájkutatási intézetek működnek, nálunk maga a tájkutatás sem formálódott meg. A honismereti mozgalomban, a helytörténet kutatásában csak napjainkban kezd ez az igény realizálódni, de még nagyon messze van attól, hogy megteremtse a maga egységes, korszerű szervezetét, intézményeit. Ma a pécsi Dunántúli Tudományos Intézet hazánk egyetlen tájkutatási intézete. A Dunántúli Tudományos Intézet létrejötte óta eltelt több mint negyedszázad alatt a kezdeményezésnek nem lett folytatása, néhány szűkkörű, számot nem tevő próbálkozás, mint amilyen a Szeged székhellyel működni kívánt Alföldi Tudományos Intézet is volt, igazán csak kezdeményezés maradt. Nem szólva most napjaink egységesítő szándékú, színvonalat biztosítani kívánó honismereti, helytörténeti mozgalmairól, amelyek már létre is hoztak bizonyos szerveket, bizottságokat stb., azt kell mondanunk, hogy a tájkutatás terén ma is ott tartunk, ahol huszonöt évvel ezelőtt, azaz a kezdetek kezdetén. Különösen könnyű ezt belátni akkor, ha rámutatunk arra is, hogy a honismereti mozgalom, a helytörténeti kutatások szinte kizárólagosan társadalomtudományi jellegűek és jóformán semmi teret sem kap bennük például a természettudomány, illetőleg annak egyegy táj élete szempontjából fontos résztudománya, mint például a földrajz, az emberföldrajz, a gazdasági földrajz, meteorológia stb. A magyar múzeumok sajátos fejlődése, hazánk fejletlen gazdasági és társadalmi viszonyai magyarázzák meg, hogy múzeumaink feladatait nagyon is sokféleképpen, olykor ellentmondásosan is, nemegyszer a pillanatnyi helyzetnek megfelelően határozták meg. Jelenleg azt tartjuk, ezt fogalmazza meg a múzeumi törvény is, hogy a múzeumok kettős munkát végző, kettős feladatot ellátó művelődési intézmények: egyrészt tudományos feltáró és feldolgozó, másrészt a tudományos eredményeket közzétevő népszerűsítő, ismereteket közlő népművelési, ismeretterjesztési munkát végeznek. A széles közvélemény előtt nagyobbára csak a múzeumok népművelési, ismeretterjesztési munkája ismeretes, csak a kiállításokon keresztül vesznek sokan tudomást a múzeumról, a múzeumokban folyó munkáról. Nem is gondolnak arra, hogy a kiállításokon bemutatott tárgyak, jelenségek mögött több-kevesebb tudományos kutatómunka rejtőzik. Pedig, ha egy-egy kiállítást az összegyűjtött és megfelelően értelmezett anyag, adatok feldolgozásának fogunk fel, mint ahogy végső soron azok is, akkor világosan állhat mindenki előtt, hogy a múzeumok a kiállításokban konkretizálódó népművelési, ismeretterjesztési tevékenységen kívül másféle munkát is végeznek; aktív részesei a tudományos kutató-, feltáró és feldolgozó munkának. A muzeológus, a tudomány, az egyes tudományágak számára ez a kifelé kevésbé látható múzeumi munka a lényegesebb. A múzeumokat tudományos intézeteknek tekintik, amelyekben egy-egy városra vagy vidékre vonatkozó többféle, szerteágazó kutatómunkát folytatnak. A múzeumok mindig helyhez, egy-egy városhoz, de adottságaik és a magyar múzeumok fejlő-