Dankó Imre szerk.: A Magyar Tudományos Akadémia Dunántúli Tudományos Intézete (Pécs) és a debreceni Déri Múzeum együttes tájkutatsái tudományos ülésének előadásai (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 17. Debrecen, 1972)
Andrásfalvy Bertalan: Dunántúli pásztorkodás – alföldi pásztorkodás
3. Ebben az erdős környezetben és a határ Összetettebb haszonvételi lehetőségei közt, az állat és ember viszonya más volt. Egy család vagy rokon családok egy vérből származó jószágai többé-kevésbé természetes egységeket, falkákat alkottak, melyeket egy-egy idősebb állat, kanca, mén, tehén, anyadisznó vezetett. E természetes falkák alföldi meglétét bizonyítja a nagyiváni ünöm szó is, melyet Tálasi István 1938-ban talált meg, jelentése: „Állatok egy leszármazási csoportja, mintegy nagy családja — mint mondják — az egy ünömből való jószág összetart" (Tálasi 1964. 14. p.). Az egy vérből származó, de kor, nem és haszonvétel szempontjából heterogén kis falkák nem kaphattak helyet a kor, nem és haszonvétel alapján különválasztott nagy, közös pusztai falkákban. E kis falkákat különösen fás, tagolt erdős terepen nem is hajtották, terelték, inkább csak hívták, szoktatták, irányították. A pusztai nagy nyájakhoz képest őrizetlenek voltak. Gondozóik, a felügyeletükkel megbízott családtagok, időnként felkeresték ezeket, mintegy kapcsolatot tartottak fenn állataikkal, melyek önállóan védekeztek mindenfajta veszedelemmel szemben. A szoros őrzés, pásztorolás, a vonuló vagy éjszaka pihenő nyáj szoros közrefogása csak a közös, mindenhonnan összevert, a pusztákon minden természetes védelemtől megfosztott, körülhatárolt legelőterületekre szorított nagy nyájaknál található fel. A természetes falkákat nem lehetett kutyával sem hajtani, a terelő pulik az Alföldön is elég későn jelennek meg, éppen e pusztai, nagynyájas állattartással kapcsolatosan, ezt nevük is elárulja. A sárközi kanász 50—60 évvel ezelőtt sem használt kutyát, s ha egy falubeli gazda meg akart szabadulni rossz kutyájától, azt a disznók közé dobta. 4. Az erdei vagy egyéni legeltetésben nagy szerepe volt a lombtakarmány felhasználásának, ez szorosan összefüggött egy célszerű és összetett paraszti erdőgazdálkodással. Ennek módja, formái igen szoros középés észak-európai párhuzamokra utalnak. Az árutermelés alföldi, gyorsabb kifejlődésével és az ezzel kapcsolatos társadalmi átalakulással a közös nyájak felállítására az Alföldön előbb került sor. A Dunántúlon zömmel csak az elkülönülés után alakultak ki a csak legelésre használható fátlan legelőterületek, melyeken az állatokat szoros felügyelet alatt, közös nyájakban, hivatásos pásztorok őrizték meg. Az állattartás módja nem szakítható el a gazdálkodás egészétől. A Dunántúl is elkésve, de terjedt a kaszás aratás, nyomtatással való szemnyerés, a gabonavermelés, korábban kézi cséplős, pajtás területeken. Nyilvánvalóan voltak ennek klimatikus feltételei is, de alapjában véve e alföldi gazdálkodási módot a munkaerőhiánnyal küzdő gabona-árutermelő parasztgazdálkodás hozza létre, ha egyes elemeiben talán korábbi technikák, tapasztalatok őrződtek is meg benne. Ugyanígy a dunántúlinak és alföldinek, meglehetős önkénnyel elnevezett állattartási modellek, két egymást követő történeti fázis jellemzői és a Dunántúl—Alföld fáziseltolódása tette lehetővé többé-kevésbé együttes megfigyelésüket és leírásukat, párhuzamba állításukat. Más szavakkal, azt hiszem, hogy az Alföld természeti és társadalmi, településszerkezeti átalakulása előtt a dunántúli modell, több-kevesebb helyi és történeti eltéréssel, jellemezhette az egész magyar nyelvterületet. E helyi és tényleges állattartási formák feltárása a jövő néprajzi, gazdaságtörténeti és helytörténeti kutatásának feladata.
