Dankó Imre szerk.: A Magyar Tudományos Akadémia Dunántúli Tudományos Intézete (Pécs) és a debreceni Déri Múzeum együttes tájkutatsái tudományos ülésének előadásai (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 17. Debrecen, 1972)
Módy György: Az alföldi városfejlődés
hogy van-e sajátosan magyar jellegű várostípus, illetve hogy ez milyen történeti összefüggésben van a sajátosan alföldi várostípussal, melyre Györffy István egy 1927-ben közreadott munkájában rámutatott. Györffy településtörténeti és településföldrajzi módszerrel bontakoztatta ki a szerinte különlegesen alföldi és magyar településformát, a kertes várost. Ilyenek a nagy lélekszámú, nagyhatárú alföldi városok, melyeket a török hódoltság teremtett meg. Gazdálkodásuk főleg az állattartáson alapult, a földművelés épp úgy kiegészítő jellegű, mint az ipar-kereskedelem. Az alföldi kertes városok első típusait Györffy István a hajdúvárosokban lelte fel. Az alföldi kertes városok a XVI—XVII. században kialakult formájukban maradtak fenn a földközösség megszűnéséig. A jószágtartás és a mezőgazdasági munkák jórészt ekkor kerültek a határbeli tanyákra a városok belterületén levő ólas és szérűs kertekről. Az addig kis területre összeszorított lakott város ekkor terül szét az eredeti rendeltetését elveszített kertségre. Részben Györffy, részben több, az ő nyomán járó kutató ezt az alföldi kertes városi településformát visszavetítette az előző századokra is és ugyanakkor ezt tartja az ősi, sajátosan magyar települési formának. Nézzük most meg, hogy megújult várostörténet-írásunk módszerével és igényével mérve hogyan is állunk a sajátos alföldi városfejlődés kérdésével. Tudjuk most már, hogy a Györffy István által különlegesen magyar várostípusnak kimutatott kertes város megtalálható nemcsak az Alföldön, hanem az ország más vidékein, így a Dunántúlon is. Major Jenő városalaprajzi kutatásai szerint Győr, sőt valószínűleg Nagyszombat is ilyen település. Szerinte különben egy másik alföldi-dunántúli kapcsolatot a tizedes rendszer szerinti beosztásban kell keresni, ez Debrecenben és Sopronban egyformán megtalálható, de Kolozsvárt is. Bizonyos az is, hogy a többségükben az első világháború előtti Magyarország szélei felé elhelyezkedő német jellegű városokhoz hasonlóan nagy szerepet játszottak a középkorban a magyar városok, Székesfehérvár, Győr, Esztergom, Szeged, Debrecen. Alföldi jelleg és eredendő magyar etnikum sem köthetők tehát össze, hiszen lakosságuk összetételében, történeti kialakulásában az alföldi Szeged és Debrecen kerül egy sorba Székesfehérvárral, Győrrel, Esztergommal. Ugyanúgy nem köthetők össze, mint a kertes város települési formája az Alfölddel. Az vitathatatlan, hogy az alföldi nagyhatárú városok virágkora valóban a XVI—XVII. század, de az is bizonyos, hogy a magyarországi városfejlődés egészében a nyugat-európaitól való elkanyarodásnak a XV. század végi gazdasági visszaesésnél is döntőbb oka a török hódoltság volt. A korábban legvárosiasabb, legnagyobb lélekszámú, legfejlettebb városaink, Buda és Pest pronciális török várossá süllyedtek jónéhány régi városunkkal és mezővárosunkkal együtt, mint Székesfehérvár, Pécs, Esztergom, és bár nem lett török lakosságú, Szeged. Bizonyos az is, hogy a kertes város típusa akár századokkal ősibb mint a hódoltság kora — ahogyan Györffy István gondolta —, akár valóban jobban jellemző az Alföldre, ha fel is található a dunántúli magyar városoknál, ezek a nagyhatárú, főként az állattartáson alapuló gazdálkodású alföldi, később úgynevezett cívisvárosok, a magyarországi városok történetének egy feltétlenül hanyatló formáját képviselik. Még pedig
