Dankó Imre szerk.: A Magyar Tudományos Akadémia Dunántúli Tudományos Intézete (Pécs) és a debreceni Déri Múzeum együttes tájkutatsái tudományos ülésének előadásai (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 17. Debrecen, 1972)
Varga Gyula: Az Alföld agrárnéprajzi kutatásának néhány kérdése
megismerése terén az utóbbi évtized agrárkutatása igen fontos eredményeket produkált. A föld mint gazdasági tényező, hazánkban a honfoglalás óta többször átrendeződött. A XV. században nálunk is az európai mederbe terelődött volna a fejlődés, de ezt a XVI. század nagy történelmi viharai teljesen felkavarták s ettől kezdve hazánk területén egységes fejlődésről évszázadokig nem beszélhetünk. A három részre szakadt ország lényegében többféle gazdasági elrendeződést tett lehetővé. E specialitások különösen területünkön érdekesek. Egyrészről az erdélyi fejedelemség török hűbéres érdekhatárai mélyen benyúltak az Alföldre. A folyton kelet felé terjeszkedő hódoltsági területek a maguk különböző jogállású helységeivel, de a folyton mozgó hódoltsági sávba eső kisebb-nagyobb községek önfenntartási ösztöne is növekvő önállósággal s a módszerekben való önálló leleményességgel párosult. E tényezők lényegében csak a helytörténeti kutatások apró részletekig összegyűjtött forrásaiból deríthetők fel. A néprajz szempontjából a felmerülő kérdéssorozatból az a legfontosabb, hogy a parasztok hogyan, milyen módon és milyen mértékben juthattak hozzá a létfenntartásukat jelentő földhöz? Nos, a törökidők képe meglehetősen összemosódik tudatunkban. Kérdés, valaha is lesz-e hiteles, átfogó képünk a viharos XVI—XVII. század földbirtok — tulajdon — használati viszonyairól. Az azonban ma már szinte bizonyos, hogy a XVIII. század eleje merőben új állapotokat teremt az Alföld gazdálkodásában. Nemcsak maga a pusztulás, hanem a paraszti fluktuáció, a sorozatos földesúrcserék, a betelepítések, majd a fokozatosan kiépülő és megerősödő földesúri hatalom — melynek egyik kísérő jelensége a majorsági gazdálkodás kiszélesedése — miatt merőben átalakul a táj korábbi etnográfiai képe és gazdasági struktúrája. A török alól felszabaduló területek visszaszállingózó vagy újratelepülő községeinek közös jellemzője az volt, hogy az első években lényegében még földesúr nélkül, saját belső önkormányzatuk szerint szervezhették meg a maguk gazdálkodását. A pillanatnyilag földesúr nélkül maradt, sok helyen pusztává változott faluhatárok területünkön a XVIII. század elején felmérhetetlen földbőséget teremtettek, fgy vált lehetővé, hogy a XVIII. század elején visszaszálló parasztok legtöbb helyen szinte korlátlan mennyiségben foghattak maguknak földet. Természetes, hogy a szabad foglalás e kezdeti korszakában itt a gazdálkodásnak olyan kezdetleges formái is felbukkanhattak, melyek a korábbi századokban már alig éltek. (Pl. a minden kötöttség nélküli szabad, ugaroló rendszerek, a későbbi tanyák alapjait képező ún. szálláskertek vagy az extenzív állattartás nomadizmusra emlékeztető formái stb.) Vö.: Mezősi Károlyi Magyar Gazdák Szemléje XXXIX. 1934. 62—74. lap; Balogh István: Ethn. LXVI. 1955. 99—124. lap; Wellmann Imre: Agrártörténeti Szemle III. 1961. 344—370. lap: uő.: At. Sz. IX. 1967. 346—409. lap.) A szabad földek eme eldorádójának igen hamar gátját szabta a megszilárduló földesúri hatalom éppen úgy, mint a természetes szaporodás és a tömeges betelepítések. így a XVIII. sz. húszas-harmincas éveitől egyre inkább találkozunk a különböző megkötöttségekkel. A szabad foglalás helyére lép a periódusos osztás különböző rendszere, a szabad gazdálkodás helyett a különböző kötöttségekkel járó nyomásos gazdálkodás.
