Dankó Imre szerk.: A Magyar Tudományos Akadémia Dunántúli Tudományos Intézete (Pécs) és a debreceni Déri Múzeum együttes tájkutatsái tudományos ülésének előadásai (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 17. Debrecen, 1972)
T. Mérey Klára: A helytörténetírás történelmi és módszertani problémái, különös tekintettel a délkelet-dunántúli mezőgazdaság-történeti kutatásokra
zas és 1333 hazátlan szerződéses zsellérről tudunk, akiket az 1845. évi megyei közmunkára összeírtak). Ezeknek „keserves sóhajokkal" teli leveleit még 100 év múltán is megrendüléssel kell olvasnunk. A felszabadult úrbéres lakosság sem volt azonban elégedett, mert különböző, nagyrészt előző úrbéri perekben gyökerező sérelmeik voltak. Statisztikai kimutatásunk szerint a megye területén az úrbéri rendezés alá tartozó helységeknek több mint 1/3-a részint panaszaival hívta fel a figyelmet az úrbéri kérdés megoldatlanságára, részint a vitás kérdések megoldását peres úton vagy nyílt foglalásokkal szorgalmazta. Ennek a történeti háttérnek ismeretében szinte csodálatot kelt, hogy Somogy megye népe mégis milyen egységesen állott 1849 tavaszán Noszlopy Gáspár kormánybiztos mellé, úgy, hogy annak szinte napok alatt sikerült felszámolnia ott a császári uralmat. Igaz, ezt nagyban elősegítette az is, hogy a Habsburg tábornok védőszárnyai alatt működő királyi biztos, Czindery László, aki még a 30-as években Somogy megye ellenzéki követe volt, most leplezetlenül arról írt Windischgrätznek, hogy az adóterheket fontos lenne minél nagyobb mértékben a nem nemesekre áthárítani és azt ajánlja, hogy főként azokra a vagyoni eszközökre vessenek ki több adót, amelyekkel a parasztok rendelkeznek, pl. a lakóházakra. 5 A nemesek aulikus része, amely még a szabadságharc hevében is saját kis pecsenyéjét akarta megsütni — mérhetetlenül távol volt azoktól a somogyi parasztoktól, akik még a világosi fegyverletétel után is —, ahogyan Madarász József megrázó szavakkal írja 6 — lefeküdtek a földre és azt állították, hogy ők még dörögni hallják a szabadságharc ágyúit. A világosi fegyverletételt követő időszakban a mezőgazdaság- és a parasztságtörténet számára egyaránt az volt a döntő probléma: miként sikerül megoldani a parasztságnak a feudalizmusból a kapitalizmusba történő átmenetelét, mennyi föld kerül paraszti kézre és milyen feltételekkel. E kérdés részletezésébe nem kívánok belemenni, csupán közölni szeretném, hogy az Országos Levéltár és a Somogy megyei levéltár úrbéri peres iratai alapján a megye községeinek 95 százalékában sikerült számszerűen megállapítani a paraszti kézre került úrbéri jobbágy- és zsellértelkek számát, továbbá a közös legelőből, illetve erdőből számukra ítélt és átadott terület holdszámát. Meg kell említenem, hogy a rendezés alapját a községekben levő telkek száma képezte, melyeknek pontos megállapítása körül több helyen nagy csaták dúltak. A megyei adóösszeírások megbízhatatlanok, s ennek ellenére többször előfordult, hogy ezeknek adataira hivatkozva rövidítették meg a jobbágyokat. Volt olyan község, ahol a paraszti használatban levő földnek mindössze a felét ítélték úrbéri földként a parasztoknak, a másik felét maradványföldnek nyilvánították, amelyet holdanként — a minőségtől függően — 10—14—18 forinttal kellett a parasztoknak megváltania, rendszerint 1848. május 1-től számított 5 százalék kamattal. E problémakör részletezése már nem közérdekű, hiszen ennek módszere és történeti forrása minden megyére vonatkozóan f'. Andics Erzsébet: A nagybirtokos arisztokrácia ellenforradalmi szerepe 1848—49-ben. Iratok. II. k. Bp., 1952. 288. sz. 455—461. p. (Országos Levéltár. Windischgräz-iratok. 684. Politischadministrative Section.) 6. Madarász József: Emlékirataim. 1831—1881. Bp., 1883. 271. p.
