Dankó Imre szerk.: Az 1969. augusztus 29-én, a debreceni Déri Múzeumban tartott Zoltai Lajos-emlékünnepség előadásai (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 15. Debrecen, 1971)

Székely György: Bevezetés, megnyitó

BEVEZETÉS A Hajdú-Bihar megyei Múzeumok Szervezete, a Déri Múzeum 1969. augusztus 29-én - halála 30. évfordulóján - Zoltai Lajos-emlékünnepséget rendezett. Az emlékünnepség három részből állt. Délelőtt 10 órakor a Déri Múzeumban tudományos emlékülés elevenítette fel Zoltai Lajos alakját, munkásságát. Délután 4 órakor a debreceni Köztemetőben megkoszorúztuk a sírját, majd pedig 6 órakor Földesen, Zoltai szülőfalujában, a tanácsháza talán, lelepleztük Zoltai Lajos emléktábláját. Emlékkönyvünk a Zoltai Lajos tudományos emlékülés előadásait adja közre. Kiadványunkkal múzeumunk első igazgatójára való emlékezés elmélyítését, kiszélesítését kívánjuk szolgálni. MEGNYITÓ Tisztelt Emlékülést Amikor Zoltai Lajos jeles debreceni történetíró halála évfordulóján kegyelettel összegyűltünk, arra emlékezünk, ami művéből maradandó, azért idézzük öt fel, mert alkotása túlélte az évtizedeket. Összejövetelünk sokak számára talán azt is jelentheti, hogy szinte a feledésből emeljük ki a jeles tudóst, akiről nem szóltak és nem szólnak lexikonok, akiről megfeledkeznek historiográfiai elemzések, akit évfordulókon sem elevenítenek meg újságcikkek, főleg szűkebb pátriája határain túl nem. Mai emlékülésünk tematikája viszont azt jelzi, hogy jelentékeny férfiú volt, sokoldalú tudós, aki több rokontudományt is gazdagított. Honnan ered az ellentmondás a gyakori elhallgatás és a nem ritka idézés között? Zoltai Lajos századunk első négy évtizedében otthonos volt folyóiratok és könyvek, de kalendáriumok hasábjain is. De pályája mégsem a szaktörténészek szokványos útja volt. Azok a tanulmányai, amelyeket még számon kell .tartania a tényektől, adatoktól el nem rugaszkodó historikusoknak, viszonylag későn, negyvenedik életéve körül láttak napvilágot. Kétségtelen, hogy nem is olyan orgánumokban kaptak helyet, amelyek a polgári történetírás legjellegzetesebb fórumai voltak, vagy amelyeket a köztörténet máig élő primátusa folytán marxista történetíróink és történelemtanáraink a leggyakrabban forgatnának. De más oldalról szembetűnik a tanulmányok hosszú sora, viszonylag állandó történetírói tevékenységet tükröző gyakorisága, a maga korában hiányt pótló tematikája. Tüzetesebb elemzés nélkül is felvetődik, hogy vajon nem azért maradt-e a legtermékenyebb és legérettebb évtizedekben is a történetírás perifériáján, mert tárgya, módszere, népszerűsítő vonásai idegenek voltak kora uralkodó, hivatalos tudományától? Még halála sem ál-