Dr. Tardi Tibor: A városgazdálkodás néhány problémája a második ötéves terv időszakában (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 14. Debrecen, 1971)

Előszó

közi és belső tényezők összhatása folytán. A második ötéves terv a korábbiakban kialakult infrastrukturális rendszert nem változtatta meg. legalábbis nem feszítette szét, az alapvető szerkezeti elgondolások csak mennyiségi, helyenként pedig minőségi módosulásokat idéztek elő. A népgazdaságot fejlesztő politikának irányai lényegében azonosak maradtak. Egy települési egység — jelen esetben Debrecen megyei jogú város — termelési bázisa felett a tanácsnak csak olyan értelmű befolyása volt, hogy az üzemek egy hányada fölött rendelkezett, de a terület termelési kérdéseit átfogóan nem irányíthatta. Gyakorlatilag tehát az 1954. évi X. te, a második tanácstörvény előírásai csak korlátozott mértékben érvényesülhettek. A termelési bázis különböző ágazatainak összehangolása a tanács részéről csupán kívánság, mintegy posztulátum maradt, de annak megvalósulása elé mind az ipari, mind a mezőgazdasági ágazatok szervezeti felépítéséből eredő akadályok tornyosultak. A minisztériumi, a tanácsi, a szövetkezeti ipar, a szolgáltató vállalatok, a kommunális beruházások céljaira fordítható költségkeretek, s magának az iparnak és fogyasztásnak belső ellentmondásai illuzórikussá tették az akkor felmerült javaslatok nagy részét. Ennek egyik eredménye a termelési kapacitás kihasználatlansága volt, míg a másik oldalon az egészségtelen munkaerő-vándorlás jelentkezett. Mindezeket a gazdasági rendszer felépítése, a gazdálkodás mechanizmusának akkori állapota idézte elő, tehát lényegében objektív mozzanatok álltak a hiányosságok mögött, amelyeket a szubjektív tényezők még erőteljesebben emeltek ki. A párt alkotóképességének bizonyítéka, hogy a tanácsok gazdálkodási rendjét 1968 óta az új irányítási rendszer s annak mechanizmusa váltotta fel, amely lehetővé tette a tanácsok tulajdonjogi kötelezettségeinek érvényesülését a termelési bázis eszközeinek értékesítése és célszerű hasznosítása szempontjából. Ugyanez vonta maga után a koordinálás elvi — s már régebben is hangsúlyozott — követelményeinek megvalósulását. Régen a termelő- és szolgáltatótevékenység sokszor került ellentmondásba; nem mindenkor vették figyelembe az ipar társadalmi funkcióját, s emiatt a nehézipar javára a kis- és középüzemek másodlagos vagy még hátrányosabb szerepet kaptak. Ennek volt a következménye az az újabb ellentmondás, amely a társadalom szükségletei és a megvalósított termelési eredmények között fennállott. Emiatt sokszor egészségtelenül alakultak az ágazati arányok, s habár az össznépi vagyon eredményei, a nemzeti jövedelem tömege nagy értékben nőttek, a lekötött erőforrások mégsem tudták az új szükségleteket és egyre erőteljesebben jelentkező igényeket kielégíteni. Ezeknek az ellentmondásoknak tudományos elemzése az MSZMP kezdeményezése alapján fokozatosan megtölteni, miközben vizsgálódás tárgyává tették a belső feszültséget a gazdasági javak termelése és értékesítési lehetőségei, az igények és arányok viszonyszámai között; a tapasztalatok alapján figyelmeztették az üzemeket a technológiai folyamatok tökéletesítésére, törekedtek egyes középüzemű iparágak fejlesztéseié, előtérbe helyezték, a decentralizálás követelményeit, hangsúlyoz-