Dr. Tardi Tibor: A városgazdálkodás néhány problémája a második ötéves terv időszakában (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 14. Debrecen, 1971)
Bevezetésként
pák száma stb. szinte szabadon növekedett. Amíg az előbbieket az anyagi eszközök megléte esetén sem lehetett növelni, addig az utóbbiaknak csupán a rendelkezésre álló anyagi eszközök mennyisége szabott gátat. A célfeladatok abszolút meghatározottsága tehát csak a költségvetési gazdálkodás néhány részterületén, és csak egy éven belül állt fenn. Ha ugyanis a tanács felszabaduló beruházási eszközeiből vagy a községfej iesztési alapjából mutatószámos intézményt hozott létre vagy a meglevőt bővítette, akkor a következő évben a központi akarat sem tudott mást tenni, mint afelett döntött, hogy a létrehozott vagy bővített egységhez a mutatószámot, illetve a fenntartási költséget biztosítja-e vagy sem? Több év tapasztalatai azt mutatják, hogy éppen a saját erő irányított felhasználása, az ágazati célkitűzések segítésére való inspirálás érdekében a központi akarat előnyben részesítette a helyi akarat folytán létrehozott intézményeket. Mindez azt mutatja, hogy a tanácsnak, így Debrecen város tanácsának is. a célok mennyiségi meghatározottsága terén volt önállósága. Általában azonban leszögezhetjük, hogy a célok, a feladatok — kivéve az előbb említetteket — központilag meghatározottak. Ha pedig ez így volt, akkor egyértelmű, hogy nem lehettek helyileg meghatározottak az eszközök sem. Ez lényegileg azt jelenti, hogy az eszközöket egyenként is, összesen is központilag határozták meg. Az eszközök két csatornán jutnak el a tanácshoz. Az egyik a bevélelek, a másik az állami hozzájárulás csatornája. A bevételek saját és átengedett bevételek. Központi döntés eredménye, hogy mikor mit kell saját, és mit kell átengedett bevételnek tekinteni. Előfordulhatnak nagyon érdekes határesetek. Egy költségvetési intézmény — mondjuk a Köztisztasági Hivatal — működési bevétele saját bevétel. A befizetett forgalmi adója viszont már átengedett bevétel. Ez az utóbbi már a központi költségvetést illetné, de az átengedi ezt a tanács számára. A központi akarat dönthetne úgy is, hogy nemcsak az intézmények működési bevétele, hanem az állami vállalatok és szövetkezetek befizetései vagy a jelenleg átengedett bevételek is saját bevételek. Ez önmagában sokat még nem jelentene, de annyit már mindenesetre biztosítana, hogy nem kellene, de nem is lehetne évről évre mérlegelés tárgyává tenni, hogy részben vagy egészben — vagy ha részben, akkor milyen mértékben — kerüljenek azok átengedésre. Ez — a jelenlegi lehetőségeket figyelembe véve — akadémikus elvieskedésnek hat, hiszen Debrecen város tanácsának még a részesedés 100%-os mértéke esetén is jelentős állami támogatásra van szüksége. Az is tény azonban, hogy az átengedett bevételek körét is a központi irányítás határozza meg, méghozzá úgy, hogy az összbevételek összege kisebb legyen a kiadások központilag kimunkált összegénél. A központilag meghatározott, illetve elfogadott célok és az ugyancsak központilag átengedett bevételek között egy ellátatlansági sáv keletkezik, amelyiket a központ azután állami hozzájárulással tölt ki. Felmerül ezzel kapcsolatban egy nagyon indokolt kérdés: lehet-e a célokat, a feladatokat és az azok megvalósításához szükséges eszközöket központilag helyesen meghatározni? A célok és feladatok nagy részét illetően igen! A helyes módszerekkel megvalósított beruházási politika nivellálhatja az indokolatlan differenciákat, ugyanakkor differenciálhatja a
