Komoróczy György szerk.: Hajdúdorog történeteE (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 13. Debrecen, 1971)

II. Gazdaság és társadalom a XVII-XX. században

Az első és legsúlyosabb kérdés, amellyel szembe kell néznünk, abban áll, hogy az adománylevélben szereplő terület képes volt-e a 10 000 privilegizált hajdú vitéz és családtagjai befogadására? A kiszemelt helységek többszöri változása is jelzi, hogy nem ment minden simán, mégis a Bocskai eredeti adománylevelében szereplő vitézek letelepedését sokan mindmáig maradéktalanul megvalósult tényként kezelik. így Barcsa János Hajdúnánás történetéről szóló könyvében azt panaszolja, hogy ,,a Bocskaitól megnemesített és Kalló, majd Böszörmény, Nánás, Dorogh, Hadház, Vámos-Pércs és Szoboszló városokban megtelepített 15 254 hajdú vitéz" közül 1702-re csak 689 maradt.

111 Ugyanezt írja Hajdúhadház monográfusa is: ,,A letelepült hajdúvitézek tízezre nem°is egészen száz év alatt annyira megapadt"

211 . . . Györffy István hívta fel először a figyelmet, hogy a hajdúk családjaivá! is számolni kell.

21 Bár becslése (családonként 6 fővel 61 524 lélek) kissé magasnak tűnik, hiszen a katonák egy része a letelepedés pillanatában nőtlen ember vagy fiatal házas volt, azt jó) meglátta, hogy 10 000 család semmiképpen sem fért el a privilegizált helységekben. Balogh István viszont még nemrég is azzal számolt, hogy „aligha járunk messze a valóságtól, ha mintegy 40 ezer lélekre tesszük a hét hajdút-'árosban otthont talált népet."2 Benda Kálmán tanulmányában „Bocskai álca

1 1605-ben és 1606-ban kiváltságolt és letelepített kerekszámiban 10 000 hajdú" fordul elő.

23 Rácz István legújabban megjelent átfogó munkájában még tovább megy és a XVII. század közepéről azt írja, hogy „ebben az időben a privilegizált hajdútelepek, lakossága 72 000 volt", a más helységekben élő magánföldesúri és szabad hajdúkkal együtt összes számukat pedig „legalább" 100 000 főre becsüli. Ezt a túlzottan magas értéket azután ismét az 1702. évi összeírás hiányos adataival hasonlítja össze s a hajdúfejlődés zsákutcájáról beszélve azt állítja, hogy a XVTII. század elején „a Bocskai-féle törzsökös hajdúság leszármazottja csupán 689 család 2756 tagja volt."

24 Ez a merev szembeállítás ilyen formában hamis képet fest a hajdú városok népesedési viszonyainak alakulásáról, mert a hét privilegizált helység lakosságának összes száma a XV11. században véleményem szerint nem haladta meg a 6000—7000 főt, és ennél nem kevesebb, de több volt a XVIII. század elején! Ezúttal nem bocsátkozhatom a kérdés részleteibe, bizonyítékul csak egyet említenék. A hajdú városok belterületét a katonai egységek eredeti letelepülési rendjének megfelelően tizedekre osztották. Egy-egy tizedben ismereteink szerint eredetileg átlag 20 család élt.

25 A legnagyobb hajdú városban, Böszörményben 21, Szoboszlón 15, Nánáson 7, Hadházon 4 tized volt.

26 Böszörmény e szerint kezdetben mintegy 400 családot fogadott be 2000—2200 lélekkel, Szoboszlónak körülbelül 1500, Nánásnak 700—1000, Hadháznak 4—500 lakosa volt.

27 Vámospércs ezeknél kisebb, Polgár népessége Szoboszlóéhoz állt legközelebb. Későbbi adataink szerint Dorog 1605-ben nem népesült be 1616-ig puszta maradt. A korabeli viszonyok között egyébként ezek magas értékeknek számítottak és nagyságrendileg megfeleltek a szabad királyi városok lélekszámának. A XVI. század végén Pozsonynak például 4—5000, Eperjesnek 2300—2700, Késmárknak 2000, Lőcsének 1700 lakosa volt. Debrecenben Zoltaí szerint 1672—1683 között is csak 2500— 3000-en laktak.

28 Ezt igazolták továbbá Szabolcs megye XVI. századi adatai is, amelyek szerint 150—200 családnál több lakossal a legnépesebb mezővárosok sem rendelkeztek. Ha azonban figyelembe vesszük, hogy Bocskai adománylevele csak Nánást és Dorogot jelezte lakatlannak, Hadházon és Vámospércscn csak részbirtokokra terjedt ki,

29 a később juttatott Szoboszló és Böszörmény pedig eredetileg is lakott volt, továbbá, hogy Nánás és Dorog elfutott lakói is jórészt visszatértek és a privilegizált városok már a XVII. század elején is „valósággal szívták magukhoz a