Komoróczy György: Városigazgatás Debrecenben 1848-ig (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 12. Debrecen, 1969)

V. A gazdálkodás rendszere

az ország nagyobb városai s azok sorában Debrecen a saját erejükből megélhessenek. Anélkül, hogy a céhek történetét részletesen vizsgálnánk, megállapíthatjuk, hogy a XV-XVII. sz. viszonyai között azok kettős funkciót töltöttek be. Az egyik oldalon a céheket jellemző negatív erők emelhetők ki, nevezetesen a monopóliumra való törekvés, a verseny kiküszöbölése, a piacok egyoldalú meghódításának vágya, de a másik oldalon a pozitív tényezők állnak, s azok között a termelés összpontosítása, megszervezése és irányítása, a kereslet és kínálat helyileg történő harmonikus összefogása stb. Mindezek a tényezők a XV-XVI. sz. fejlődésének sajátosságaihoz tartoztak, s a hanyatlás korszakáig dialektikus egységet alkottak. Debrecenben az országos vásárok kibontakozása a XV. sz. elején; az árumegállító jog érvényesülése a század végén, a céhkiváltságok adományozása mind rávilágítanak arra, hogy erősen fejlődő céhes iparral és városi polgársággal állunk szembe. A város ekkor kezdett körzeti piacszervezővé válni, miután a XV. és XVI. sz.-ban a környék legnagyobb felvásárlójává, egyben kiemelkedő eladójává és áruközvetítőjévé lett. Ezzel a folyamattal párhuzamosan különböző szervezetekben élő, de egymáshoz közelálló termelési ágazatok céheinek együttműködésével találkozunk, amely a polgári jellegű termelés magját képező manufaktúrákhoz vezetett. 1607-ben pl. a lakatgyártók, a kovácsok, és a csiszárok egyeztek meg egymással a termelés és elosztás szabályozása érdekében; 1713-ban a gombkészítők a fésűsökkel alkottak közös együttműködésen alapuló szervezetet annyira, hogy záros-ellenzáros kezelésre beállított közös céhládát használtak, bár mindkét céhnek önálló céhmestere volt. A továbbiakban fokozni lehetne mind a céhek számának együttműködésére vonatkozó adatokat, de ezek is jellemzésül szolgálnak. A kedvező adatok mellett azonban az ipari fejlődésnek egyoldalúságáról is beszámoltak az egykori jelentések. Az 1771/1774. évi iparstatisztikai adatok többek között az egész ország nemzetközi kapcsolatainak hanyatlásáról nyújtanak képet. Debrecenben nem tudnak a vászon- és selyemiparról, a kötélverő iparos hiányáról beszélnek. Habár a fenti jelentések több adat megítélésénél tévedtek, annyi valóban igaz, hogy a XVIII. sz.-ban az ipari termelés bizonyos fokig hanyatlott és helyére a város mezőgazdasági termelése nyomult. A XVIII. sz. végén újraéledt a XVII. sz.-ból átmentett termelési hagyomány, hogy a következő évtizedekben tovább épüljön. Debrecennek a feudális korban sok malma volt. Ezek a malmok a város árkain belül az utcák közé eső telkeken húzódtak meg, pl. Egymalom, Kétmalom, Ötmalom, Zugmalom, Szárazmalom, Perecmalom, míg a városon kívül 1789-ben három vízimalom működött: egy a Hortobágyon, egy-egv a Tócón és az Üjgáton. Á malmokon kívül önálló ipari üzemként tartotta fenn a város a nyomdát, amelyet 1561-ben alapítottak meg. Ennek története Eenda feldolgozása alapján ismert. A téglavető üzemet Debrecen korán megszervezte. Ez kezdettől fogva közüzemként működött. Kialakulásának kezdetei ismeretlenek, de már 1702-ben Nigrelli tábornok Debrecentől kért Tokajba küldendő két téglavetőt; miután Debrecen a tokaji erődítményhez közmunkát nem nyújtott, valószínűleg fizetett mesterekről van szó, akik irányítóként álltak szolgálatba. A termelést a város bérlet formájában hasznosította, nem közvetlenül maga foglalkozott vele. A salétromfőzés Debrecennek híressé vált iparága volt: az első adat 1548-ra utal. Puskapor-készítő karámot tartottak fenn, abban idegen személyeket is fog-