Komoróczy György: Városigazgatás Debrecenben 1848-ig (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 12. Debrecen, 1969)

V. A gazdálkodás rendszere

kategóriák szélesedtek, s akkor már 25-50-100 Ft-os tételeket vettek alapul, míg azon túlmenően csak 100-anként emelkedett az adókulcs. Ez a fokozatos emelkedés látszólag azt a képet nyújtotta, mintha az adófizetésnél progresszivitás jelentkeznék. Valójában nem ez volt a helyzet. Maga a helytartótanács állapította meg 1756-ban, hogy a közterhek elosztásában nagyaránytalanságok figyelhetők meg; az adó alapjául szolgáló ingatlanok nincsenek pontosan összeírva, emiatt elrendelte, hogy Debrecen hatósága minden adóalanyt írjon össze. Ez időtől kezdve alakult ki az „adófelosztás" újabbkori rendje, mely lehetőleg figyelembe vette kinek-kinek a kezén levő ingó, és ingatlanvagyont, s az adókulcsot minden egyes tételnél az adótárgyak száma után egyénileg alkalmazta. Az adó összege minden vagyontárgynál változott; a telkeket ölnagyságban mérték, az állatokat fajták szerint vették számba, és darabonként fizették az összegeket, de kizárólag a számosállatokra terjedt ki a figyelmük. Ettől az időtől számíthatók az ún. hadiadófelosztási feljegyzések, amelyek egyébként a demográfiai kutatásnak is döntő forrásai. E helyes elképzelések ellenére a vagyon szerinti igazságos felmérés mégsem érvényesült éppen azért, mert csakis a városban tartott ingatlan értékeket vették számba. A Választott Hites Közönség elnöke: Kis Orbán István fürmender 1816ban ezt a körülményt tette szóvá, amikor javasolta, hogy „az nemes város lakosai, akiket a jóisten mások felett áldásaiban bővebben részeltetett, a heverő akárminémű jószágaiért, ti. barmaiért, amelyeket a portájukba fel nem adnak, a cassára valamit fizetnének." A szenátus a javaslatot nem fogadta el, talán amiatt «em, mert a nagyobb adó kötelezettsége a gazdagabb polgárokat érintette volna. A királyi biztos nyomására 1844-ben mégis olyan értelmű határozat született, hogy „több telkek s házak, részint kedvezőbb hclyheztctésöknél, részint alkotásoknál fogva az eddigi osztályozás változtatásával megkülönbözetendők lennének." Megvalósulása esetén ez lett volna az első kísérlet arra, hogy valóban a tényleges vagyoni helyzetre támaszkodjanak s ne egyszerűen egyenlőségi alapon vessék ki a házadót, akár pedig az ingó értékek után esedékes adót, hanem a vagyoni képesség szerint. A határozat azonban nem valósult meg, mert sokáig elhúzódtak a felmérések és a vagyonbecslések, s közben az 1848-as polgári forradalom eseményei teljesen eltérő helyzetet idéztek elő. Az adóalap megállapításánál atekintetben is különbséget tettek, hogy valaki a város árkán belül, vagy azon kívül lakott. E kérdésnél korántsem szabad arra gondolni, hogy a polgárjog elnyerésének feltétele a feudalizmus idején háztulajdonhoz kötődött volna. Ilyen jogszabályt Debrecen történetéből nem ismerünk. Az állandóan szaporodó lakosság a város árkán belül a történetileg kialakult telekrendszer miatt csak akkor építkezhetett, ha egy-egy házhelyet annak egyéni tulajdonosa eladott, vagy egy nagyobb telket felosztott. Debrecenben a hosszanti fekvésű utcákra terjedő falusi települési rend maradványaként a házak mögött messze kinyúló észak-déli és kelet-nyugati irányú kertek képződtek, melyek szorosan az épülethez tartoztak, s új házak felhúzását nehezítették. A bővülést az árokrendszer is gátolta, amely a város több pontját 1862-ig körülfogta. Mindezek miatt különböző utcákat kellett nyitni a felosztott telkeken épített házakhoz, majd 1810-től kezdve folyamatosan kijebb és kijebb kellett tolni a városárkot, új utcákat kellett nyitni, s ez a folyamat szinte évtizedekig megismétlődött. De a meg-