Komoróczy György: Városigazgatás Debrecenben 1848-ig (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 12. Debrecen, 1969)

III. A városi hatalom testületi szervei

dik asztal mellett 12-12 személy ült, hasonlóan az elsőhöz, míg az ötödik asztalnál 10 személy. Mindezekből megállapítható, hogy a közgyűlés, a tanácsülés, valamint a nagytanács ülései egymástól elkülönültek. A városban más történeti helyzet alakult ki, mint a megyei életben, ahol a közgyűlés a vidékről bejött nemesség tanácskozó testülete volt, Városban igazi közgyűlés csak a nagytanácsi és a kistanácsi együttes gyűlések alkalmával zajlott le, s a jegyzőkönyvekből megállapítható, hogy ilyen közös tanácskozás háromszáz éven át az eseteknek legföljebb 20%-át tette ki. A végrehajtószolgálat intézkedéseinek elvi tartalmát a szenátus ülésein állapították meg, míg a város gazdasági ügyeit érintő problémáknak nagytanácsi tárgyalásai külön üléseken kerültek megbeszélésre. A nagytanácsi határozatokat a szenátussal közölni kellett s azok kizárólag a javaslat jellegével bíró állásfoglalásoknak voltak tekinthetők. A szenátus nem volt köteles a javaslatokat elfogadni, s különösen a XIX. sz.-ban alakult ki éles vita a két tanács között. Várospolitikai ügyekben a nagytanács csak akkor kezdeményezhetett valamilyen határozatot, ha arra a szenátus felkérte. A nagytanácsnak rendszeresített jegyzőkönyvet csak a XIX. sz.-ban kiadott kormányhatósági rendeletek alapján kellett vezetnie. Az első önálló jegyzőkönyv 1814. augusztus 16-án kelt a Kis Orbán István népszószóló elnöklete alatt tartott ülésen. Ö volt azoknak az agilis népszószólóknak egyike, akik mindenképpen harcoltak a tanáccsal szemben a nagytanács tekintélyének emeléséért. Az első ülés egyben azt is megállapította, hogy korábban a szenátussal együtt tartott tanácskozásokon sok kérdésben elő lehetett mozdítani a város érdekeit. A polgári fejlődés alapjainak kiszélesítésével párhuzamosan az államhatalom mindinkább a szélesebb polgári bázisra kívánt támaszkodni, s ez a nagytanácsban jutott kifejezésre. Annak javaslatai nemcsak a vezető patríciusok felfogását tükrözték, hanem a kispolgárok gondolkodását és törekvéseit is. Ez tette indokolttá a magános gyűlések megtartását, ahol befolyásolás nélkül tárgyalhattak e testület tagjai. A VHK. nem folyamatosan ülésezett, hanem csupán bizonyos alkalmakkor; a XVI-XVII. sz.-ban kifejezetten abban az esetben, ha a szenátus a saját üléseire meghívta s ilyenkor a közgyűlés címet viselte a közös tanácskozás, amit a jegyzőkönyv gyűléskezdő címében is kifejezésre juttattak. A XVIII. sz. elejétől, 1720-tól kezdődően vált szokássá a magános ülések megtartása abban az esetben, ha a szélesebb polgári rétegek állásfoglalásának rögzítéséről volt szó. Rendszeres gyűlés 1814-óta van, de pl. 1814. október 1. után csak 1816. május 13-án tartottak megbeszélést, majd előfordult az is, hogy egy évben mindössze egyszer találkoztak. Közben a VHK. tagjai gazdasági feladatokkal összefüggő munkaköröket láttak el, mint bizonyos reszortokra megválasztott tisztségviselők. Említés történt arról, hogy a nagytanács elnöke XVII. sz. végétől kezdve a népszószóló volt. Elvileg a népszószólónak mint a városi közösség elnökének, a városi hatalom jogforrásaként működő nagytanács vezetőjének a legmagasabb tisztséget kellett volna viselnie. Gyakorlatilag - látható volt - maga a nagytanács sohasem volt az önkormányzati jogalkotás forrása és a hatalom birtokosa. Nyilvánvaló, hogy ezzel a néptribun szintén másodrendű tisztségviselővé süllyedt, aki lényegében az alsóbb tisztviselőknek, a szubalternusoknak vált irányítójává. Több esetben a néptribun személyi harckészsége,_műveltsége, agilitása megfelelő tekintélyt vívott ki e tisztség számára, mint pl. Kis Orbán István a XIX. sz. első negye-