Komoróczy György: Városigazgatás Debrecenben 1848-ig (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 12. Debrecen, 1969)

III. A városi hatalom testületi szervei

kerülete küldötte be választás útján a tagokat, akiket általában életfogytiglan választottak meg. Feladatuknak ellátása terhes volt, de a választásnak kötelesek voltak eleget tenni. Nem egyszer a szenátus és a főbíró leváltottak egy-egy nagytanácsi tagot, de ennek már büntetés jellege volt. 1694. előtt a nagytanácsnak nem volt elnöke, miután ismeretlen volt a népszószólói intézmény. Az együttes gyűléseken mindnyájan résztvettek. De ugyanakkor megállapítható, hogy a tagok valószínűleg területi alapon rangsorolva voltak. Az 1646. január 1-én összeállított névsorban, de más későbbi névjegyzékben is sorszámmal különböztették meg a nagytanács tagjait. A számokat nem az ÁBC. szerint állították össze, hanem a járások váltakozó rendjében s azon belül valószínűleg az utcatizedek szerint. A páros és páratlan számok ugyanis járások szerint váltakoztak a különböző években s a XVIII. sz.-ban megfigyelhető volt az is, hogy ha meghalt valaki, a helyette póttagként kooptált egyén a sorrendben az eltávozott helyét foglalta el. Ennek az eljárásnak csak akkor van értelme, ha feltételezzük, hogy az utcatizedek szerint megválasztott személy után csak az azonos utcatized újabb küldötte következhetett. Ez a körülmény a régi utcai önkormányzat maradványaira utal, a már centrális igazgatású XVII. sz.-i város képviseleti rendszerében. A tanácstagok munkájuk ellátása körében jogvédelmet élveztek, s ha egy városi lakos vagy polgár avagy akár tisztségviselő a nagytanács képviselőjét feladatkörének ellátása során megsértette, az egész testület előtt köteles volt megkövetni. Ha valaki a tanácstagságot mégsem akarta elfogadni, büntetéspénzt fizetett, amelynek az összege elég magas volt ahhoz, hogy bárki is felmérje tettének következményeit. Nyilvánvaló, hogy a megbízással nagy elfoglaltság járt együtt. Miután a választás révén betöltött tisztségek, bármilyen megtisztelők voltak is, végeredményben a tényleges hatalom gyakorlásával nem jártak együtt, nagy áldozatot jelentett a nagytanács tagjának lenni. A nagytanács tagjainak megválasztása után a maguk köréből együttesen választották meg az esküdtbírókat, a tisztségviselőket, majd végül a főbírót. Senkisem viselhetett tisztséget, ha korábban, a választása előtt nem volt a nagytanácsnak tagja. Viszont ha valaki a szenátusba került, akkor az már nem maradt továbbra is a nagyanács tagja, hanem kizárólag a kistanácsé. Ugyanez volt a helyzet a főbíróval, majd később a polgármesterrel. 1694-óta a nagytanács szervezete átalakult, mert attól az időtől kezdve már nem kerületek, hanem a városi közigazgatás keretében megszervezett utcakapitányságok szerint önállósodott utcák alapján választották meg a tagokat; az egyes utcák képviselői a tanácskozó teremben „mensa" szerint tömörültek, s 1694-ben a nagytanács testülete az öt utcához igazodóan öt asztalra bomlott; később az asztalok száma hatra növekedett. Mindegyik asztal élén a megválasztott közösség által kijelölt elöljáró (praelocutor) állott. Újszerű egy új tisztségnek a szervezése népszószóló (néptribun, fürmender, tribunus plebis) néven, vagy ahogyan az 1695. január 1-i jegyzőkönyv írta: polgármester elnevezéssel. Természetesen a néptribun sohasem volt azonos a polgármesterrel, mint azt majd látjuk. Az asztalok rendjét szabályozó 1694. évi közgyűlési határozat egyben a hivatalnoki rend tagolását is megállapította. Az első rendbe a Választott Hites Közönség tagjait sorolta, akiknek az akkori létszáma 58 volt. Közöttük az első személy a „közösség elöljárója" (praelocutor communitatis) volt, aki egyben az első asztal elnökeként a népszószóíói tisztséget is betöltötte. A második, harmadik, és negye-