Komoróczy György: Városigazgatás Debrecenben 1848-ig (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 12. Debrecen, 1969)

III. A városi hatalom testületi szervei

rült ki. Mindkét családnak hasonló nevű tagjai a XVI. sz.-ban a főbírók között szerepeltek. A debreceni humanizmus tehát nyomonkísérhető a külföldi főiskolákon is s feltehető, hogy az ott végzett személyek gárdájából került ki a város első embere. A főbírót 1556-óta a nagytanács (külsőtanács) soraiból választották meg. Nincs kizárva, hogy korábban a polgárság összessége népgyűlésen választotta, vagy a szűkebb tanács köréből került ki, de az kétségtelen, hogy a külsőtanács tagjai sorából a kistanács tagjaivá került személyek közül került ki a főbíró, tehát megválasztása kettős szűrésen ment át. Ez a tény látszólag ellentmond annak a megállapításnak, hogy a bírói hatalom szűkebbkörű polgári réteg kezében összpontosult, de az ellentmondás azonnal feloldódik, ha meggondoljuk, hogy a XVI. sz. folyamán, sőt továbbmenően az egész feudális korban magának a Választott Hites Közönségnek tagsága is nagyrészt a gazdagabb polgárság köréből származott még akkor is, ha a szegényebb polgárok is bejuthattak oda. Ä bírói tisztség betöltése általában április 24-én történt, de a XVII. sz. elején a választást az év elejére tették. A tisztség lejárta után a leköszönt bíró a tanácson belül rendszerint esküdt maradt, hogy a következő évben újból megválasztható legyen. A XVI. sz. ilyen gyakorlata után a XVII. sz. végétől a volt bíró inkább népszószóló, vagy más tisztségviselő lett, míg a XVIII. sz. végétől - leköszönése után rendszerint a polgármesteri állást töltötte be. À XIX. sz.-ban nem volt olyan főbíró, akit ne a halál választott volna el méltóságától. A főbíró hatáskörének és állása tekintélyének a feudális kor folyamán sajátos kettőssége érvényesült. Ez abban jelentkezett, hogy a megválasztott főbíró hivatali rangjánál fogva abszolút tekintélyt élvezett; kezdettől irányítója volt mind a közigazgatási, mind a bírósági ügyeknek; szavának az egész tanácsi apparátus, de a város minden egyes polgára is engedelmességgel tartozott; veszély esetén személyét megvédték s ez különösen a Karácsony György féle felkelés idején mutatkozott meg, amikor a felfegyverzett polgárság fogta el a városba behatolt személyeket. Ha mégis a XV. sz.-tól kezdve felkelő polgárokkal találkozunk, akkor azok egyetemlegesen a szenátus intézkedései ellen tiltakoztak s nem a főbíró személyét bírálták. Magát a főbírót a feudalizmusra jellemző bálványozó tisztelettel vették körül s ez a vonás a polgári város életében határozottan hasonlít a feudális kor jobbágyi szemléletének nem egy megnyilvánulásához. A feudalizmus hierarchikus rendjére felépülő társadalomszemléletnek ez is egyik jellemvonása volt. De mindezekhez hozzátartozik az a tény, hogy állásából való eltávozása után csakis annyi tekintélyt élvezett, amennyit személyi súlya, összeköttetése, rokonsága alapján magának kivívott. A polgárságon belüli uralkodó réteg tagjai hivatalokon kívül már egyenrangúak voltak s a főbíró tekintélye és megbecsülése nem személyi és születési előjogokhaz fűződött, hanem állásához. Amennyiben a személynek szóló tisztelet alánjai az állásról való eltávozás után sem szűntek meg, a főbíró továbbra is a város társadalmának osztatlan tekintélyét élvezte, mint pl. Domokos Lajos, Poroszlaî Fricírik, vagy korábban Dobozi István és mások. Az eltávozó főbíró - ha újabb tisztségre nem választották meg - beolvadt a város közösségébe, mint annak egyik tagja. Éppen ez a kettősség jellemezte a városi polgárságot a megyei nemesség választott tisztségviselőivel szemben; a megyék választásánál egy-egy főispán vagy alispán személyében elsősorban a földbirtokos egyéb előjogai jutottak kifejezésre, s ezek a szülői házból, mint születési