Komoróczy György: Városigazgatás Debrecenben 1848-ig (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 12. Debrecen, 1969)

III. A városi hatalom testületi szervei

XVII. sz. előtt a nagytanács tagjának a megjelölésére szolgált. A két fogalom: esküdtbíró és tanácsnok (iuratus et senator) eltérő tartalmat takar; más a szónak funkcionális értelme a XVI. sz. előtt, mint 1694 után. Világos, hogy amikor a két fogalom jelentése megváltozik, és felcserélődik a nagytanács, valamint a szenátus testületébe tartozó személy elnevezése, tehát amikor az esküdtpolgárból szenátor név alatt szereplő városi tisztségviselő válik, akkor Debrecen élete már nagy változáson ment át. A fogalom határozott jelentésének kialakulásáig elkülönült egymástól a szenátus tényleges hatalmat gyakorló tagja a nagytanács névleges hatal\ mat gyakorló tagjától. Az elnevezés állandósulása 1694-hez, a Választott Hites Közönség szervezeti formájának végleges kialakulásához fűződik. Ettől kezdve a szenátor minden esetben a bíró körül kialakult szenátus tagjaként szerepel. A XVIII. sz. végén elburjánzott az a gyakorlat, hogy a tanácsbeli tagságot nemcsak megtartották, hanem rokonságukat helyezték el a különböző tisztségekben. Ez a korábbról visszamaradt örökség annyira elterjedt, hogy 1815-ben az államhatalom fellépett ellene. A helytartótanácsnak 1815. június 27-én kiadott rendelete alapján a szenátus 1815. augusztus 1-én bizottságot küldött ki az ügy megvizsgálására, de a jelentés elmaradt. 1843-ban a Pesti Hírlap cikke szerint 5 testvér és két osztályos atyafi található Debrecen legfelsőbb városi hivatalaiban. A szenátus tagjait a XVI. sz. folyamán bizonyos időszakokban választották meg, s általános volt a gyakorlat, hogy a váltakozó években a járások szerint váltották egymást az esküdtbírák. A XVII. sz.-ban kezdett kifejlődni az a gyakorlat, hogy a kistanács vagy másként belsőtanács (senatus interior) tisztségviselői életfogytiglan kerültek megválasztásra. Más személyt legföljebb akkor választottak helyettük, ha tisztségüket nem tudták ellátni. Ez a folyamat két vonatkozásban vezetett káros következményekre: az egyik oldalon a hivatali állásból adódó társadalmi tekintély megnövekedése állott s ez több esetben bizonyos fölényes gőgben. az emberi magatartás kedvezőtlen vonásaiban jelentkezett. De a másik oldalon az elöregedés jelei mutatkoztak, s nem ritka volt az eset, hogy a belső tanács tagjai között a személyek 80%

_a már túlhaladta a 70. esztendőt. II. József készíttetett a tisztségviselőkről egy életkort is feltüntető kimutatást s ez az összeírás a tanácstagok között fiatalabbkorú személyt nem talált. Az életfogytiglani választás egyébként 1755-től kezdve általános érvényűvé vált. A szenátus tagjai tisztségük ellátására esküt tettek. Az esküformulákat jegyzőkönyvbe foglalták s annak szövege nem részletesen, de általánosságban utalt azokra a kötelezettségekre, amelyeket a szenátus tagjai általában betartottak. Személvükre és hivatali állásukra nézve 1699-ben szabályrendeletet alkottak, amely a tisztségviselők hivatali állásának rangsorolását is tartalmazta s a szenátorok számára mindenkor elsőbbséget biztosított bármilyen hivatali munkakör ellátásánál még a népszószólóval szemben is. A szenátus látta el a város bírósági feladatkörét is. A XV. sz.-ban, a bíróválasztási jog elnyerése utáni évtizedekben, Debrecen városát megillette az elsőfokú ítélkezési jogkör, míg másodfokon vagy a földesúr, vagy Buda városa vagy esetleg más szerv ítélkezett. Régen megállapítást nyert már, hogy országos viszonylatban egy-egy mezőváros bírósági jogköre és jogszolgáltatási önállósága változatos volt s nem egy esetben megrekedt a falust bíróság hatáskörének falai között, más esetben viszont a szabad királyi városokéval vetekedett. Az országos gyakorlattól eltérően Debrecenben e vonatkozásban is érvénye-