Komoróczy György: Városigazgatás Debrecenben 1848-ig (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 12. Debrecen, 1969)
II. A társadalmi struktúra alakulásáról
teljes jogú személyeknek, hiszen legtöbbször mint kocsisok, talyigások, favágók, éjjeliőrök, szolgák csak „másodrendű" személyekként éltek. Ezekről a rétegekről ezideig a történettudomány alig vett tudomást. Ez az ellenzék lehetett az osztálytámasza a patríciusok ellen felébredő különböző mozgalmaknak s ez vált a szabadságharcok katonai tartalékává; ezek sorakoztak katonákként Bocskai és Rákóczi zászlaja alá. A városi népesség szaporulatának állandó tartalékát a jobbágyok alkották. Közismert, hogy a középkorban a városi település mindenütt kedvezőbb jogviszonyokat és magasabb életszínvonalat biztosított a jobbágy községeknél ; ezek a körülmények vonzották a jobbágylakosságot Már 1405. október 19-én az egyik városi kiváltságlevél szerint Zsigmond király hozzájárult ahhoz, hogy a debreceni magisztrátus menedékjogot biztosítson az odamenekült jobbágyoknak. Debrecennek fejlődése kezdetén nyilván fokozottabb munkaerővel kellett számolnia s ez az igény a jobbágyok befogadását föltétlenül indokolta. De olyan jobbágyokat is visszafogadott a város, akiket Bihar-megye közgyűlésén Debrecenből kitiltottak s ezek a földbér lefizetése után újra visszatértek a városi lakosság sorába. (1435) A szabadköltözés jogát Bihar-megye hatósága sohasem ismerte el, legföljebb kényszerből. 1479. szeptember 24-én Erzsébet királyanya, mint földesúr külön is biztosította Debrecen szabadköltözködési jogát, miután a város főbírája panaszt tett, hogy a megye a polgároknak is megtiltotta a szabadköltözködést. A jobbágyok költözésének kérdését később is több rendelkezés szabályozta. 1407. május 6-án Zsigmond király bírsággal fenyegette azokat a Bihar, és Szabolcsmegyei birtokos nemeseket, akik a jobbágyok Debrecenbe való költözködését gátolják. A török hatalom térhódításával párhuzamosan Debrecen felszívó központtá alakult. A környező falvak lakosságának szinte menekülésszerű áramlása figyelhető meg. 1563-ban egyik oklevelében János Zsigmond írta, hogy a töröktől való félelem miatt és „a fegyverek rettenete" folytán több jobbágy költözött Debrecenbe. A munkaerő probléma a XVII. sz. folyamán is fennállt s megoldásának egyik módja a jobbágyok befogadása volt. Debrecen hatósága többször kért mind a királytól, mind az erdélyi fejedelmektől a jobbágyok megtelepedésére engedélyt adó kiváltságleveleket, többek között 1605-ben, 1607-ben. 1635. július 2-án I. Rákóczi György fejedelmi hatáskörben megállapította, hogy „a Debrecenbe ment szegénység, a visszaszállítás hírét véve, ki törökföldre, ki másuva, ki pedig egyéb idegen országokon is kezdett volna futni, bujdosni, az mint hogy immár ugyan számoson el is mentenek volna s mennek is naponként nemcsak az újonnan odament szegénységh, hanem az régi örökös és ugyanott született lakosok közül is." Félő, hogy ilyen elvándorlás következtében Debrecen elveszti lakosságának nagy részét. Erre való tekintettel megtiltotta, hogy bárki Debrecen városát a jobbágyok beköltözködése miatt háborgassa. A kérdés végleges elintézését valójában csak a polgári forradalom oldotta meg, mert még a független jogállású Debrecent is nemegyszer felelősségre kívánták vonni mind Bihar, mind Szabolcs megye hatóságai a jobbágyok befogadása miatt. A Debrecenbe költözött jobbágy lakosság helyzetének alakulása csak a személyi névanyagra kiterjedő kutatás esetén kisérhető figyelemmel. Megállapítható, hogy egyesek a céhkeretek között helyezkedtek el, mások idővel polgárjogot nyertek; de leginkább az tételezhető fel, hogy megmaradtak korábbi mezőgazdasági
