Juhász Imre: Gönczy Pál, a reformer pedagógus (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 11. Debrecen, 1969)

VI. Pedagógiai nézetei

Természetrajz 24 óra Földrajz 16 óra Magyar nyelvtan 16 óra Német nyelvtan 22 óra Vegytan 8 óra Rajz 22 óra Görög nyelv 22 óra Latin nyelvtan 45 óra Ehhez rendkívüli tárgyként: ének, francia, angol, tesgyakorlás járult. A gimnáziumi oktatás tartalmáról vallott felfogása szerint több kérdésben kiegészítette, szélesítette kora tantervi célkitűzéseit. Érzékenyen reagált a polgári fejlődés iskolával kapcsolatos igényeire. Óratervében az 1849-ben kiadott Entwurf-hoz hasonlóan elég magas ugyan a klasszikus nyelvek heti óraszáma (67 óra), de ugyanakkor a természettudományok (ideértve a földrajzot is) óraszáma megközelíti a 90 órát. Ebben a törekvésben tanterve szerves folytatása és továbbfejlesztése volt a XIX. sz. első felében igen haladó protestáns tanügyi kezdeményezéseknek. (Például a sárospataki kollégium 1810-ben készült gimnáziumi tantervének.) Gönczy Pál tisztában volt azzal, hogy az eredményes oktatásnak csak egyik feltétele a művelődési anyag arányos, gyakorlati szempontból is szerencsés összeválogatása. A másik feltétel: a tanítás helyes módszere. Oktatási módszerek. — Gönczy mindig nagy szerepet tulajdonított a metodikai problémáknak. Úgy látta, hogy helyes tanítási „modor" nélkül a legjobb tankönyv is csak lélektelen betűhalmaz marad, és nem járul hozzá a tanulók fejlődéséhez. E téren kifejtett és számos vonatkozásban előremutató nézeteit részben saját gyakorlata, részben Pestalozzi eszméje nyomán fogalmazta meg. Gyümölcsöző hatással volt rá svájci tanulmányútja is. A metodikai problémák szerepét elemezve kiemelte, hogy a helyes tanítási módszernek nem feladata a tanulói erőfeszítés kiküszöbölése. Inkább a nehéz feladatok megoldásának megszerettetése, a kérdéses anyag megértetésével a további tanulásra való ösztönzés. A tanítás során a logikus gondolkodás fejlesztését tartotta fontosnak. Ellenkező esetben valósággal burjánzik a magoltatás. A gyermek nem látja munkája értelmét, megutálja a tantárgyakat, és „menekülni igyekszik az iskolától". Eötvössel együtt helytelenítette a gondolkodás elhanyagolását, a verbalizmust, mert sikertelenséget okoz, a tanulót megfosztja önbizalmától. Megvetette azért is, mert összefüggés nélküli ismerethalmazt teremt a növendék emlékezetében, nem fejleszti a „vizsgálódó értelmet", rombolja a szorgalmat, s nem ad ösztönzést az önképzéshez sem. Súlyosan elítélte azokat a tanárokat, akik betű szerint követelnek. A vallás és a nyelvek tanításánál talán szó szerint lehet követelni a tanítási anyagot, de a történelemnél már kevésbé, a természettudományoknál pedig a „betű megöl". A magolás és magoltatás elleni küzdelemben rendkívül figyelemre méltó az az érvelése, hogy csakis a tantestület „összeműködése" vezethet bennünket célhoz. De milyen hasznos módszertani eljárásokat, elveket ajánlott? A neveléstörténet klasszikusaihoz (Comenius, Pestalozzi vagy hazánkban Maróthi stb.) hasonlóan mindenekelőtt a szemléltetést. Meggyőződéssel hirdette: „A tanítás lelke a szemléltetés, az érzékeltetés."

106 Az olyan tanítást, amely nem mutatja be tárgyát a természetben vagy legalább hű rajzban, „halvány és meddő hatású"-nak tekintette. Felismerte, hogy a szemléltetés nemcsak az érdeklődés felkeltésére szolgál, hanem nélkülözhetetlen eszköze a gondolkodás fejlesztésének, a tudásvágy fokozásának. Találó megállapítása szerint csak szemléltetés útján lehet „számtalan kérdezősködésre ingerelni" a tanulókat. Emiatt írhatta egyik helyen: „Célszerű