Juhász Imre: Gönczy Pál, a reformer pedagógus (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 11. Debrecen, 1969)

V. Gönczy a tanítóról és képzéséről

előzött tanító" soha nem távozott irodájából segítség nélkül. Ezen a téren hasonlított Péterfy Sándorhoz, az „Eötvös alap" első elnökéhez, aki a múlt század második felében talán a legtöbbet tette a pedagógus jóléti intézményekmegteremtéséért. Gönczy számára a tanítóság anyagi helyzetének rendezése a hazai népoktatás fejlődésének nélkülözhetetlen előfeltétele. A tanítók anyagi helyzetének gyökeres javítása azonban elmaradt a „mágnások" Magyarországában. A fentiekben láthattuk a tanítói munka fontosságáról és a pedagógus egyéniség követelményeiről alkotott felfogását. Kirajzolódtak előttünk elvei és gyakorlati erőfeszítései is. Ezek a pálya társadalmi tekintélyének növelését és a nagyobb anyagi megbecsülést vették célba. Erezhettük azonban, hogy tanító-ideáljától messze elmaradt a mindennapok valósága. így nézeteiben joggal merült fel a korabeli tanítóképzés korszerűsítésének gondolata. Gönczy az iskolát mindenképpen óvni akarta a tudatlan tanítóktól. Ezek már eddig is sok kárt tettek az oktatás ügyének. Nagyon elítélte az olyan embert, aki majdnem azon órában határozta el magát a pályára, „amikor másnap már tanítani ment." Főleg innen származik az elmaradottság, a sok tudatlanság. A tanítóképzés terén jelentkező feladatok felmérése után bírálta a korabeli tanítóképzés színvonalát. Az volt a meggyőződése, hogy a praeparandiák nem képesek talpraesett, jó tanítókat képezni. Kevésnek tartotta a tanítóképzők számát is. A tanítóhiány megszüntetése érdekében 1858-ban — átmeneti megoldásként — az anyagi szükséggel küzdő ref. egyház számára azt javasolta, hogy egy-egy munkáját igen eredményesen végző rendes tanító mellé fogadjanak egy-két olyan ifjút, akik tanítói pályára szándékoznak lépni. Ezek a rendes tanítók irányítása mellett 2—3 év alatt kiképezhetik magukat. Ez az ún. „természetes praeparandia". Későbbi álláspontja szerint xigy kell átalakítani a meglevő tanítóképzőket, hogy ott a szükséges ismeretek megszerzésén túl a tanítást is gyakorolják a növendékek. E cél megvalósítása érdekében a tanítóképzők mellett gyakorlási lehetőségek biztosítását javasolta. Emellett kellene még mindaz: ,,. . .a mit a falusi iskolákba meglenni óhajtunk. Volna t. i. munkabér, kert, kézi mesterségek s mezei gazdasággal való foglalkodtatás és ezek nem azért volnának, mintha kész gazdát vagy mesterembert akarnának az iskolából kibocsátani : ha nem volnának azért, hogy általok a munkaszeretet felébresztenők, megszilárdítanók, volnának azért, hogy az igazi tudvágyat kiképezzék és fejlődésében elősegítsék".

72 Ilyen irányú törekvés már Tessedik Sámuel iskola-koncepciójában is fellelhető. A múlt század ötvenes éveiben számos reformer is hasonló módon kereste a tanítóképzés korszerűsítését. Gönczy Pál elméletileg, módszertanilag képzett és jó gyakorlati érzékkel rendelkező tanítók nevelését szerette volna elérni. Ezért lényeges követelménye volt, hogy a tanítóképzőkben színvonalas tanítás folyjék, és szemléltető eszközökkel is gazdagon legyenek felszerelve. Felfogása szerint az elmélet és a gyakorlat a tanításban sem választható szét. A tanítóképzős tanulók a szükséges gyakorlatot az iskolában szereznék meg, vagy az ország különböző vidékein kiemelkedően tanító pedagógusok mellett. Ezeken a helyeken a tanulók mint segédoktatók az úgynevezett főtanító irányítása alatt fokozatosan sajátítanák el a pedagógia fogásait. A tanítóképzéssel kapcsolatos elvei szerencsésen találkoztak, sőt kiegészültek nagy kortársa, Eötvös József törekvéseivel. Eötvös kimagasló érdemeket szer-