Juhász Imre: Gönczy Pál, a reformer pedagógus (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 11. Debrecen, 1969)

IV. Oktatáspolitikai elvei

mára látta célszerűnek. A polgári iskolát 6 évfolyamra tervezte. (Négy alsó és két felső osztály). Célkitűzése szerint a polgári iskolai tanulók latin különbözetivel a gimnáziumba is átléphetnek. A polgáriból tehát nem akart zsákutca jellegű iskolát. Elképzelése alapján a reáliskola adja meg a szükséges „alapismereteket" a mesteremberek, gyárosok, kereskedők, mezei gazdák számára. Az iskola tantervét a mezőgazdaság elméleti és gyakorlati oktatásával akarta kiegészíteni. Másokkal ellentétben itt is szükségesnek látta az idegen nyelvek tanítását. Figyelme nem kerülte el a gimnáziumot sem. Ebben az iskolatípusban az uralkodó osztály gyermekeinek iskoláját kereste. Szerinte ez az osztály képviseli az országot más nemzetek előtt, s ennek műveltségéhez kapcsolódik a nemzet jövője is. Ezért: „. . .a gymnáziumi növendék a reálismeretek megszerzése mellett, — írja — olyan ismeretekre is tehet szert, amelyeknek segítségével, mind az ó, mind az újkor ismeretibe akadály nélkül mélyen bepillanthat; utat nyithat magának az emberi művelődés (história) eredeti forrásaiba, áthathat a philosophiába s így az emberi mívelődés tág mezején tájékoztatván magát, nemcsak anyagi élete fenntartását eszközölheti, hanem szellemi fensőbbséggel munkálhat a tudományok terjedésén, fejlődésén; öntudattal léphet ki nemzete boldogítássára és ha kell, képviselheti azt. A ki tehát . . . ilyen módon míveli ki magát, az realistico-humanisticus míveltséggel bír, az ilyen egyén előtt nincsen bezárva semmi életpálya."

64 Az egyes iskolatípusok feladatainak meghatározásánál Gönczy a társadalmi rétegződést adottnak vette, s ebben Pestalozzi nézeteihez hasonló az állásfoglalása. Láthattuk azt is, hogy mindenkit a saját életkörülményeinek megfelelő oktatásban kívánt részesíteni, de ez akkor a népoktatást kiszélesítését jelentette, s ennyiben demokratizmusa kétségtelen. Az a törekvés, hogy a népiskola ne csak vallásra, számolásra, írásra és olvasásra tanítsa meg a népet „úgy ahogy", hanem minél nagyobb eredménnyel oktassa a felnövő nemzedéket gyakorlati ismeretekre is, a maga korában igen haladó célkitűzés volt. Erre már korábban is találunk elszigetelt hazai példát (Tessedik, Varadi Szabó sth.). Annak az elvnek és gyakorlatnak elfogadása, mely szerint a felsőbb iskolákba való bejutást nem annyira a képesség, hanem inkább az osztályhelyzet határozza meg, arra utal, hogy Gönczy bizonyos kérdésekben nem tudott szakítani korának előítéleteivel. Messze elmaradt például Táncsics Mihály mögött, aki szerint a nevelés legyen egységes és mindenki számára elérhető. Hangsúlyozta ugyan, hogy a „csoportozatok" fogalmát nem kaszt értelmében használja, hisz lehetséges az átmenet egyikből a másikba. Mégis úgy vélte, hogy a magyar nemzet ügyeit a múltban is a nemesség intézte, s erre a jövőben is „rendeltetve van". Elvben nem zárkózott el bárki továbbtanulása elől, de e kérdésben nem tudott radikális programmal fellépni. Egy helyen meg is mondta, hogy a tömeg abban a körben kívánjon megmaradni és elégedett lenni: „. . .amelyben szültett és felnőtt". Ez azonban nem jelenti a nép lenézését. Inkább arról van szó, hogy az anyagi jólét révén mindenkit a maga környezetében szeretett volna kielégíteni, boldoggá tenni. Ezzel mintegy el akarta kerülni a társadalmi vihart. Széchenyi útján haladva ezért emlegette oly sokszor a nép jólétének szükségét. Rendkívül lényeges annak kiemelése, hogy a Gönczy által oly hatékonyan képviselt elvek, javaslatok az 1868-as népiskolai törvényben többé-kevésbé meg is valósultak, így az első fejezet kimondja a 6 évtől 12 évig, illetve 15 évig terjedő tankötelezettséget. A tankötelezettség ellen vétő szülő (gyám vagy gazda) először