Juhász Imre: Gönczy Pál, a reformer pedagógus (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 11. Debrecen, 1969)

III. Tevékenysége a népiskolai törvény meghozataláért és végrehajtásáért (1867-1892)

fordítani. Majd szenvedélyes hangja Gönczy ellen fordult, akit a pedagógia terén „budai basának" tartott. Életművéből semmit sem ismert el: „Ha érdem a megvénülés, akkor kétségen kívül van érdeme is" — írta.

51 Gárdonyi bírálata elfogult, bármennyire is tiszteljük írásművészetét és pedagógiai hagyatékát. Kritikájában sok a szubjektív felháborodás eleme. Igaza volt, amikor a Tanítóbarát című lapjában kíméletlenül ostorozta a nyolcvanas évek korszerűtlen tantervi anyagát, szemétre kívánta a száraz tankönyveket és támadta a klerikalizmust stb. Egyetérthetünk vele akkor is, amikor a néptanítók megdöbbentő sorsára hívja fel a figyelmet. A népoktatás akkori állapotáért azonban túlzás lenne egyedül Trefort vagy Gönczy személyét felelőssé tenni. A népoktatás terén felsorakoztatott és megoldatlan problémákat — a személyi fogyatékosságokon túl — elsősorban a feudális maradványokkal terhes gazdasági, társadalmi és politikai viszonyok szülték. Tevékenysége azon a téren valóban bírálható, hogy főleg minisztériumi hivatalviselésének második felében keveset tett korábbi haladó elveinek diadalra juttatásáért, bár sohasem tagadta meg azokat. A nyolcvanas évektől kezdve inkább csak ismételgette elveit, de az élet egyre növekvő követelményeivel, a haladó sajtó és pedagógiai irodalom reformgondolataival kapcsolatban nem tanúsított kellő fogékonyságot. Mindezt talán gyakorlati tevékenységén kívül a tanítói testületek képviseleti nagygyűlésén tartott beszéde igazolja legjobban. Beszédében ugyan továbbra is kitartott korábbi nagy eszméje, a népnevelés szükségessége (felekezeti, községi, állami iskolákban) és a munkára nevelés mellett, de gondolatait nem mélyítette tovább, szavaiból már hiányzott a lendület, hiányoztak az újabb tervek s az útj elölő törekvések. Tény, hogy a nyolcvanas évek viszonyaival annyira elégedett Gönczy már nem azonos reformkori önmagával, aki hajdan a népnevelés előmozdítása érdekében a gazdagokat is ostorozta. Gönczy Pál 1889 novemberéig volt minisztériumi tisztviselő, s ekkor vonult nyugalomba karácsondi (Heves vármegye) birtokára. Utolsó éveit gazdálkodással töltötte. 1892. jan. 10-én érte utol a halál. Váradi Ferenc találóan jegyezte meg életéről: Szoboszló városa szülte, Debrecen nevelte és a reformkor fejlesztette ki képességeit. Egyéniségét a későbbiekben a nemzeti elnyomás acélozta meg, s az alkotmányos időszak érlelte sikerekben gazdag tevékenységre. Ha Gönczy életének 1867 utáni szakaszán végigtekintünk, figyelmünket az a kiváló gyakorlati érzék ragadja meg, amely leggyakrabban az autodidakták sajátja. Nála e ritka gyakorlati érzék alapos pedagógiai képzettséggel, mély gondolkodással és sokrétű tapasztalattal párosult. Ë vonásokra nagy szüksége volt, hisz több mint két évtizeden át a minisztérium egyik legnehezebb posztján harcolt a népoktatásért. Nézzük meg ezután, hogy szerteágazó gyakorlati munkássága milyen eszmei forrásból táplálkozott.