Juhász Imre: Gönczy Pál, a reformer pedagógus (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 11. Debrecen, 1969)
I. Gönczy Pál élete és munkássága a kiegyezésig
mellett). Eddigi kutatások szerint ez a vállalkozás a maga korában egyedülálló volt Magyarországon. Hasonló szellemű kezdeményezés csak 1870-ben volt Balatonfüreden. A több mint 20 hold földdel rendelkező intézetnek 15 növendéke volt 18 . Három Hajdúszoboszlóról került Zelemérre. A későbbiek folyamán 50—60 főre akarta felemelni a létszámot. Célja az volt, hogy tanítványait az elméleti ismeretek (olvasás, írás, számtan, növénytan, földleírás, magyar nyelvtan, csillagászat, rajzolás stb.) elsajátítása mellett gyakorlati ismeretekre is megtanítsa. Nyáron az „okszerű mezőgazdaságban", a kertészetben és a selyemhernyó-tenyésztésben kaptak képzést a növendékek. Télen pedig a szabó, az esztergályos, a cipész és az asztalos mesterségekkel ismerkedtek. Gönczy egyéni fejlődése számára nem volt közömbös e három évig fennálló intézet. Itt közvetlen tapasztalat útján győződhetett meg nézete helyességéről: az ösztönzésből végzett munka hallatlan nevelő értékéről. Tevékenysége példaadó volt az egész tanítóság számára. Az árvaház munkarendjét az egyik volt tanítvány elbeszéléséből ismerjük. Eszerint az ébresztő nyáron 5, télen 6 órakor volt. A reggeli felkészülés után a növendékek megkapták a feladatot, és kezdődött a munka. Az étkezés idejét haranggal jelezték. Az ebédet rövid pihenő követte, majd a tantermi foglalkozásra került sor. Ennek keretében az elemi ismereteken kívül a munkában szerzett tapasztalatokat is megbeszélték. Vacsora után beszélgetéssel, nótázással szórakoztak. Gönczy Pál arra törekedett, hogy tartalmas életre nevelje, lelkesítse tanítványait. Rövid és hatásos jelmondatokat íratott az egyes épületek homlokzatára. 173 Mint lelkes pedagógus a tanításhoz maga készített tanszereket, növendékeivel együtt dolgozott a gazdaságban és a műhelyben. „Lelke és rabja" volt az intézetnek. A fejlődés érdekében selyemgombolyító motollát készített. Ezt még külföldön is értékelték és felhasználták. A gyermekek nevelésében szakított az árvaházakban uralkodó kaszárnyaszellemmel. Tanítványaihoz való viszonyát olyan emberi közelség jellemezte, amilyenre akkoriban nem sok példa akadt. Eljárásában szembetűnő volt a testi fenyítés elvetése. Legnagyobb büntetésnek tartotta a gyermekközösségből való kizárást. Ezt visszaemlékezéseiben Udvarhelyi József, volt zeleméri tanítványa is megerősítette. Visszaemlékezéséből kiderül, hogy nevelőjük gyakorta beszélgetett velük, érdeklődött tapasztalataik felől. Ha valaki hibát követett el: ,,. . . azt önként töredelmesen be kellett vallani, ha a tett büntetésre volt érdemes hát azzal lett a gyermek megbüntetve, hogy a társaságból ki lett egy ideig rekesztve". 19 Amint az idézett szavak mutatják, nem hanyagolta el az őszinteségre, a becsületességre való nevelést sem. A humánus nevelési módszerek kialakításában a reformkor nagyjai hatottak rá. Széchenyi, Kossuth és a velük egy úton haladó politikusok munkásságának fénye a zeleméri intézet fogékony szellemű tanítójának lakásába is bevilágított. A zeleméri árvanevelő intézet — amelyet valóban a szervezett gyermekvédelem első hazai megnyilvánulásának tekinthetünk — bizonyos vonatkozásban a reformkorszak terméke volt. A progresszív nemesi közvélemény a harmincas, negyvenes években mind sürgetőbben vetette fel a népoktatás, a reálképzés és a szakoktatás problémáját. A reformkornak méltó örököse lett a pesti nép és a márciusi ifjúság forradalma. Az öntudatra ébredt nemzet az újgazda felelősségével kezdte meg a korábbi elvek megvalósítását. Eljött a nevelésügy újjáalakításának ideje is. 1848-ban számos tervezet és határozat került a minisztériumba, s valamennyi az oktatási rendszer korszerűsítését kívánta. Pedagógusok és öntudatos
