Módy György szerk.: A hajdúk a magyar történelemben (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 10. Debrecen, 1969)

Nagy Sándor: A Hajdúkerület büntetőbíráskodása a XVIII. században

A hajdúkerület illetékessége valamennyi hajdúvárosra és a területén élő minden személyre társadalmi és jogállásra tekintet nélkül kiterjedt. Azt az általánosan elfogadott elvet vallották, hogy a hajdúvárosok területén elkövetett valamennyi bűncselekmény elbírálására illetékes a kerület. Illetékes volt akkor is, ha a bűncselekményt nem a területén, hanem máshol követte el a tettes,

s utána hajdúvárosba költözött vagy ott átutazóban lefogták.

9 A XVIIL században főként az állatlopások voltak gyakoriak. Kóbor tolvajok járták a tiszántúli pusztákat,

10 az elfogott ilyen gyanús személyek ügyében is a kerület volt illetékes. Természetesen, ha átutazó személyek bármilyen bűncselekményt követtek el valamelyik hajdúváros területén, lefogták és megbüntették őket.

11 ELJÁRÁSJOGI GYAKORLAT ÉS AZ ÍTÉLKEZÉS ANYAGI JOGSZABÁLYAI Az eljárás általában feljelentés alapján indult. A nótárius kihallgatta a tanúkat, s főbenjáró ügyekben a gyanúsítottat a város katonái bevitték a tömlöcbe. A kor vallásos felfogásának tudható be, hogy akadt olyan férjes asszony, aki saját magát jelentette fel paráznaság miatt.

12 A nyomozás széles körű volt, mindenkit kihallgattak, aki az ügyről bármit is tudott. Ha szükséges volt, még a kerületen kívüli városokba is elküldték megbízottaikat, akik a felderített tényeket jegyzőkönyvbe foglalták, majd a tárgyaláson személyesen is jelentést tettek megállapításaikról.

13 A nyomozást csak akkor mellőzték, ha egyszerű tényállásról volt szó s a vádlott beismert. Ha a vádlott nem a kerületben lakott vagy korábban máshol volt lakása, megkeresték az illető magistrátust is, adjon véleményt a vádlott ottani magatartásáról.

14 Valóságos jogsegély fejlődött ki a kerület és az ország más városai, elsősorban a közeli Debrecen között. Különösen a mezei tolvajok elleni küzdelemben segítették egymást.

15 Az is előfordult, hogy valamelyik hajdúvárosban lakó személyt az ország más részén elkövetett bűncselekmény miatt az illető város kérelmére vonták felelősségre.

16 Az igazság kiderítésére igen hatásos eszköznek tekintették a tortúrát, ennek elrendelése azonban a vádló indítványa alapján

17 a törvényszék hatáskörébe tartozott.

18 A tortúra végrehajtásáról a tanács 2 kiküldöttje jegyzőkönyvet vett fel, amely csak annyit tartalmazott, hogy a vádlott beismerte vagy tagadta a bűncselekmény elkövetését. A védők gyakran tiltakoztak a tortúra ellen, arra hivatkoztak, hogy a pálcázás „világosan és keményen" tiltva van, s az 1715:53. tc. szerint a félelemből tett beismerő vallomás nem állhat megP A tortúra kérdésében azonban a védői álláspont nem volt egységes, mert pl. arra a vádlói indítványra, hogy ha a törvényszék a bizonyítékokat nem találná elégnek az elítéléshez, rendelje el a „hóhér általi csigáztatást", a védő azzal érvelt, hogy az eddigi bizonyítékok a csigáztatás elrendeléséhez nem elegendők, a vádlott nem épelméjű, ezért sem lehet tortlíra alá vetni.

20 A védelem tehát a tortúra alkalmazását elvileg jogszerűnek ismerte el. A bíróság egyébként a védői tiltakozás ellenére sűrűn elrendelte a tortúrát, amelynek eredménye perdöntő volt : ha a vádlott annak hatása alatt is tagadott, — felmentették.

21 Az ember élete elleni bűncselekmények esetén mindig elrendelték a boncolást a halál okának pontos megállapítása végett. A boncolást borbélyok végezték,

22 amikor azonban az országos hírű Weszprémi István

23, „med. doctor" Debrecenben telepedett le, rendszerint őt hívták ki. Weszprémi a boncolást a debreceni borbély céhmester és egy debreceni chyrurgus közreműködésével végezte a tanács által