Módy György szerk.: A hajdúk a magyar történelemben (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 10. Debrecen, 1969)
Dankó Imre: A hajdúság eredete
és királyi, vagy katona hajdú között lényeges különbség nem volt. Előzőleg minden hajdú szabad hajdú volt és vajdáik azáltal lettek hadnagyokká, kapitányokká, hogy egy-egy várkapitánynál leszerződtek. Visszatérve a hajdúság kialakulásának gazdasági-társadalmi feltételeihez, néhány szóval meg kell emlékeznünk a magyar hajdúság különféle balkáni megfelelőiről. A görögökben is megmaradt a függetlenség utáni vágy és közülük sokan a hegyekbe menekültek, s onnan úgy léptek fel, mint a környék védelmezői. Ezeket a fegyveres menekülteket armatoloknak hívták. Megesett, hogy az armatolok ki is rabolták a lakosságot, az ilyen armatolok lettek volna a klephták, egyesek állítása szerint. Ez a különbségtétel azonban nagyon ingatag. A klephták ugyanis ugyanúgy éltek, részben védték, részben pusztították a lakosságot, mint az armatolok. Egyes kutatók a klephtákról azt írták, hogy „amit máshol bűnténynek mondanak, az itt kötelesség volt, a hit és a haza védelmének dicsősége magyarázta a klephta hivatását". Hasonló volt a helyzet a bolgár hajdútokkal is. A szerb hajdukokkal kapcsolatosan pedig tudjuk, hogy „a nép egyharmada a hegyek között tengődött, rablásból élt". A lengyel hajdemákok és az ukrán kozákok ugyancsak ezek közé a társadalmi formációk közé tartoztak. Alapjellemvonásuk a török elleni elkeseredett harc volt. Zsoldért, préda ígéretéért, jó fizetségért bárki oldalán készek voltak harcolni, csak a törökkel nem volt soha sem szövetségük. Ide tartoztak a horvát uszkókok és morlakok is. Különösen híres volt az uszkókok vitézsége, kitartása. Például Raab Gáspár zenggi várkapitány 1577-ben csak úgy látta Scrissa és Jablanak várát megtarthatónak, ha „majd uszkókok lakják, nem tud az török tért hódítani" 23 . A balkáni hajdúság és a magyarországi hajdúság közötti alapvető különbség az, hogy a balkáni hajdúk — armatolok, klephták, hajdútok, hajdukok, uszkókok és morlakok — helyben maradtak, nem menekültek el a török elől, pusztításai következtében; hanem megbúva, alkalmas időben rajtaütöttek a törökön és úgy pusztították. A magyarországi hajdúság viszont menekültekből állt. Sem a szabad hajdúknak, sem a katona hajdúknak állandó lakhelyük nem volt, teljesen katonai renddé formálódtak. Tekintve, hogy a hajdúság keletkezésének egyik oka a feudális anarchia volt, amely a jobbágyterhek megnövekedésében, a telkek felaprózásában, a sok-sok jogtalan adóztatásban, sanyargatásban mutatkozott meg, a hajdúságot erős antifeudális tendencia is jellemezte. Ez az antifeudális tendencia természetszerűleg erősebb volt a szabad hajdúknál, mint a bármily kis mértékben is, de már rendezett körülmények között élő katona hajdúk körében. Ez a hajdúság eredetileg éppen szegénysége folytán gyalogos volt, gyalog katona. A lovas hajdúság a katonai hajdúk körében alakult ki. Mert a katona hajdúk szolgálataik közben lóra tettek szert és úgy lovaskatonai beosztást kaphattak. A lovas hajdúk csoportja a XVI. század végére alakult ki. A magyarországi hajdúság között kezdettől fogva tapasztalható volt bizonyos nemzetiségi megosztottság, feszültség. Ez akkor növekedett meg és vált általánossá, amikor a délszlávok rádöbbentek arra, hogy a magyarok nem képesek számukra védelmet nyújtani, sőt ellenkezőleg, ők is földönfutókká lesznek. Ezért aztán nem velük kerestek sorsközösséget, nem a magyarság védelmét kérték és ügyét kezdték szolgálni, hanem a császári házét. A délszlávság a XVI. század folyamán lassú fejlődéssel az osztrákok, a Habsburg-ház kiszolgálója lett nem egy esetben a magyarság kárára. Ez a fordulat a magyarországi hajdúság magyar és délszláv része között jelentékenyen növelte az ellentéteket és hovatovább odavezetett, hogy útjaik különváltak. A magyar hajdúság legöntudatosabb része
