Módy György szerk.: A hajdúk a magyar történelemben (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 10. Debrecen, 1969)

Szendrey István hozzászólása Rácz István előadásához

Szendrey István hozzászólása Rácz István előadásához Ha a hajdúságról beszélünk, ma már a nem szakemberek számára is nyilvánvaló, hogy a magyar történelemnek nem egy kuriózumszerű kérdését vizsgáljuk. S hogy a hajdútelepítések ügye, a hajdvikérdés ma sem kerülhet le a napirendről, annak elsősorban az a magyarázata, hogy ez a problematika éppen napjainkban válik egyre inkább regionális témából országos jelentőségűvé, mert egyre nyilvánvalóbb, hogy a hajdúság története nem csupán a XVII. század politikai történetének, de a XVII. századi magyar társadalomfejlődésnek is nagy horderejű alkotóeleme. Arról van ugyanis szó, hogy éppen abban a században, amidőn az örökös jobbágyság rendszere Magyarországon lemerevedni látszik, kilép az alsó, az elnyomott néposztályból egy számában is jelentős réteg, amelyik — ha időlegesen is — kikerül a jogi, társadalmi és gazdasági ínegkötöttség állapotából. S ez a társadalmi keret nem lezárt, mert úgyszólván az egész században mód és lehetőség nyílik arra, hogy újabb és újabb elemek jussanak ki a röghözkötöttség állapotából e szabadabb társadalmi helyzetbe. Ha a hajdútelepítéseket vizsgáljuk, azt láthatjuk, hogy az ún. fejedelmi hajdúk szabadságolása egy teljes évszázadon át tartott. A folyamat 1605. december 12-én vette kezdetét és 1708. augusztus 25-én, Tarpa kiváltságolásával ért véget.

1 A telepítés sorozatában természetesen nem lehet az egész században azonos intenzitást tapasztalni. A fejedelmi telepítéseknek ugyanis lényegében két nagyobb csúcspontja van, azt is mondhatnánk, hogy a hajdúszabadságolás fénykora a XVII. század első két évtizedére tehető. Közelebbről; a legnagyobb fejedelmi telepítési akciók Bocskai István és Báthory Gábor nevéhez fűződnek. Ismeretes, hogy Bocskai István kevés helyre, de hatalmas tömeget szállított le. Báthory Gábor meg helységek sorozatára adta ki szabadalomleveleit.

2 Jelenlegi ismereteink szerint Báthory Gábor fejedelem kb. 50 faluba telepített hajdiíkat, s e telepítések zöme 1608-ban történt, amikor is szinte néhány nap alatt 32 szabadságlevelet állítottak ki kancelláriájában.

3 Ehhez hasonló telepítéssorozat többé nem történt. A szabadságolás Báthory Gábor halála után csak akkor mutatott emelkedő tendenciát, ha Erdély fejedelme erőteljesebben rászorult a hajdúk támogatására, pl. II. Rákóczi György 1655/58-ban. Azokban a periódusokban azonban amidőn a fejedelmi hatalom bázisát elsődlegesen nem a hajdúfegyverek adták — Bethlen Gábor és I. Rákóczi György idejében —, csak gyéren találkozunk új telepítéssel. Előfordulnak ezekben az esztendőkben is fejedelmi hajdútelepítések,

4 de ekkor inkább a régi szabadságlevelek megújításával kerülünk szembe. Sőt, I. Rákóczi György — jóllehet maga is ad még fejedelmi hajdúszabadságot —, ahol lehet, szorítja vissza az uralkodó osztályba betörni vágyó népelemeket.

5 Rákóczi György a fejedelmi szabadságolás mellett új gyakorlatot vezet be, a hajdútelepítésnek egy új formáját honosítja meg, amely forma fegyveres erőt biztosított a birtokosnak, de a katonai szolgálatot vállaló cserébe nem kapott kollektív nemességet.

6 Ez a kiváltságolás a magánföldesúri hajdútelepítés, ami tehát jo-