Módy György szerk.: A hajdúk a magyar történelemben (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 10. Debrecen, 1969)

Balogh István: A hajdúk a XVIII. században

Balogh István A HAJDÚK A XVIII. SZÁZADBAN I. A tiszántúli hajdúvárosok sorsa a felszabadító háborúk befejezése után, a XVII. század utolsó évtizedében válaszútra érkezett. A század folyamán ugyanis az eredeti hét szabadalmas hajdúváros mellett számos helyen, magánföldesurak birtokain is keletkeztek hajdúszabadsággal élő települések, amelyekben a katonáskodásra kötelezett hajdú népesség legtöbb esetben vegyesen lakott a földesúri hatalom alatt élő jobbágysággal. Mind a földesúri, mind pedig a szabadalmas hadúvárosok további sorsának alakulására az 1635. évi 68. tc. rendelkezései lettek a döntő fontosságúak. E törvényre hivatkozva sikerült már a Rákóczi-felkelés előtt, de méginkább az után az adományos birtokosoknak a hét hajdúvároson kívül eső, hajdúszabadsággal élő falvakat földesúri hatalom alá hajtani, és lakóikat jobbágysorba süllyeszteni. De ugyanezen törvény alapján indította el a pert az egri káptalan a hét hajdúváros egyike, Polgár ellen, s a per — igaz, hogy külön törvény formájában —, sikeres is lett. A hivatkozott törvény ugyanis hét név szerint felsorolt tiszántúli, és ugyancsak névvel megnevezett három Hernád és Sajó menti hajdútelepülésre vonatkozóan kimondotta: „az említett helyek hajdúlakóit a dolog valóságának felderítése után, ha ilyenek volnának, a jobbágyság állapotába visszahelyezzék". Sajóhídvég hajdúlakóit pedig, míg egykori földesura, az egri érsekség visszaválthatja, Zemplén vármegye joghatósága alá rendelte. A földesúri birtokokon élő, nagyrészt egyedi szabadalom levéllel rendelkező, nem is jelentéktelen számú hajdúság kiváltságai ellen a 90-es években e törvény alapján indult meg a támadás, részben a régen lappangó földesúri jogaikat ismét érvényesíteni tudó birtokosok, részben a megyék részéről. A Rákóczi-felkelés e perek sorsát csak elodázta, a végkimenetelt azonban nem tudta feltartóztatni. Egy ideig úgy látszott, hogy még a privilegizált hét hajdúváros sem kerüli el a vármegye alá való vettetés és a jobbágyi állapotba való süllyedés sorsát. Csak nagy anyagi áldozatokkal és a bécsi haditanács segítségével sikerült Szabolcs megye több évtizedes akcióját elhárítani. A haditanács — nyilván katonai megfontolásokból —, a század utolsó évtizedeiben úgy döntött, hogy a hajdúk hadkötelezettségének fenntartására továbbra is szükség van, ennek előfeltétele pedig az adománylevelek épségben tartása. (NYAL. Acta pol. Fas. 17. no. 77, 78, 80, 83, 1716; Fasc. 18. no. 14, 1717.) Polgár esetében azonban az egri érsekség erősebbnek bizonyult még a haditanácsnál is, és az immár jogerőssé vált bírói döntéseket az 1715. évi 95. tc. koronázta meg, amely kimondotta, hogy Polgár és Szentmargita mezővárosokat az egykori földesura birtokba veheti. A döntés következtében Polgár 1717-re már pusztán maradt — igaz, hogy a káptalan sem lelkesedett a békétlen hajdúkért —, de azok is „készebbek voltak télvíz idején lakóhelyükből kibontakozni, mintsem hajdú nevet viselni taksás helyen." A volt hajdúvárosok elnéptelenedésében ez