Módy György szerk.: A hajdúk a magyar történelemben (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 10. Debrecen, 1969)

Dankó Imre: A hajdúság eredete

set foglalkozik. Ez a nagyszerű, eredeti levéltári adatokkal dolgozó tanulmány sajnálatosan egyszerűen intézi el a hajdúeredet kérdését. Györffy István álláspontját fogadja el. Uj benne, hogy különbséget tesz a tisztántúli, valamint az ország más részeinek hajdúsága között. A tiszántúli hajdúságnál egységet lát, amit az etnikai egységgel, a közel egy helyről, a Nagykunságból, Szabolcs és Bihar megyékből való származással magyaráz; ellentétben az ország többi tájain kóborló, különböző helyekről, sokféle osztottságban élő hajdúkkal. Ezeket társadalmilag alacsonyabb fokon állóknak ítéli s alkalmatlannak arra, hogy letelepítsék őket, mert „az egyes vajdák önállóak voltak, a csapatok, együvé telepítve, egymást irtották volna ki."

16 Császár Edit nagy érdeme, hogy a hajdúeredet kutatásánál felvetette a társadalmi szempontokat. Elmondta, hogy a hajdúság nincstelen nemesekből és parasztokból toborzódott és tömegesen egy-egy vidék elpusztításakor jelent meg. „Az elpusztított vidék népe közül a békésebb vagy gyöngébb tovább vegetált százszor elégetett kunyhójában, de a bátrabb, a vakmerőbb elment katonának, hajdúnak. Szerencsés esetben hamar talált kapitányt, aki felfogadta. Ilyenkor mindenesetre biztosítva volt számára az a közösség, amelynek körében akkor is megélhetett valahogy, ha rablásra került a sor: a tömeg és a szerződés biztosította, hogy nem kerül a rosszul sikerült rablás után bitófára, mint szabad hajdú. Rablásra a zsoldban álló hajdúnál is gyakran került sor. A XVI. századi Magyarországon nem egy úr tartott nagyobb sereget, hogy vele a török, esetleg a császár vagy egy birtokostársa ellen induljon. A familiárisok nem voltak kellő számban egy-egy ilyen összecsapás lebonyolítására, és ezért került hajdúk szerződtetésére a sor. A dolog vége rendesen az volt, hogy az úr sem fizetni, sem — magától értetődően — fegyelmezni nem tudott, hajdúi portyáztak, a szegény népen nvert zsákmányból éltek." A törvény ezért a legnagyobb szigorral lépett fel azok ellen, akik hajdúkat tartottak. „De a királyi zsoldban álló hajdúkkal sem volt minden rendjén. Rudolf alatt, az erdélyi háborúk idején nyakra-főre toborozták a hajdúkat. 1603-ban 4000 hajdú havi zsoldjáról kellett volna gondoskodnia a szepesi kamarának, akiket a nagy veszély és Bocskai hatalmas konkurrenciája miatt felemelt zsolddal, havi 4,— Ft-tal akartak tartani. Természetesen a zsoldosztás nagyon ritka eset volt, a hajdúság dúlt, pusztított, lázongott. A hajdú ilyenformán élete tekintélyes részét zsold nélkül, mint szabad hajdú élte le és mérhetetlen gyűlölettel fogadta minden békés népelem". Ezért aztán a legszigorúbban jártak el velük szemben, az országgyűlések egymás után hozták a szigorúbbnál szigorúbb törvényeket ellenük, anélkül, hogy ezek az intézkedések csökkentették volna számukat. A törvények ugyanis végrehajthatatlanok voltak, s azok a társadalmi okok, amik a hajdúságot kialakították, továbbra is fennálltak. Az előző kutatások és eredmények összefoglalásaként Szabó István két hatalmas tanulmányában foglalkozott a hajdúk eredetével. Az első tanulmány a hajdúknak az 1514. évi parasztháborúban való szerepéről szól.

17 A Dózsa-féle parasztháborúban a hajdúk vezető szerepet vittek. Érdekesen ezzel a történelmi ténnyel eleddig kevesen és nem jelentőségének megfelelően foglalkoztak. Szabó István azt mondja, hogy ezek a hajdúk a pásztorok soraiból kerültek ki, abból a különleges pásztori rendből, amelynek tagjai a szarvasmarhákat külföldre hajtották. Ezek voltak a hajtók, s bár hivatkozik a nyelvi nehézségre, az alakváltozás szokatlanságára, a hajdú szót magát is a hajtó-ból származtatja. Ez a hajtó-hajdú rend a marhakereskedelem megcsappanása, majd megtiltása következtében aXVI. század elején kenyér nélkül maradt s katonaelemmé alakult át. Dózsa seregében ez a fegyveres hajtó-hajdúság képezte a komoly katonai és a megalkuvásra nem