Módy György szerk.: A hajdúk a magyar történelemben (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 10. Debrecen, 1969)

Rácz István: Hajdútelepítések- és kiváltságolások

annak a véleményünknek adunk kifejezést, hogy a XVII. század első felében megszövegezett hajdútörvények sok tekintetben a fő- és köznemesség már évszázadok óta tartó küzdelmének egyik fejezetét is tükrözik: az uralkodó osztály két rétegének harcát a munkaerőért, katonaelemért, egyáltalában a hatalomért. A hajdútartó nagybirtokosok ha nem is akadályozták — a főképpen köznemesi érdeket kifejező — hajdúellenes törvények létrejöttét, egyelőre túltették magukat rajtuk, sokkal inkább oltalmukba véve a hajdúkatonákat, mintsem eleget tegyenek a saját érdekeiket sértő törvényes rendelkezéseknek. A megyei nemességnek pedig nem állott olyan hatalmi eszköz a rendelkezésére, amellyel kényszeríthette volna a sereggel bíró nagybirtokosokat a törvények megtartására. A magánföldesúri hajdútelepítés a XVII. derekára érte el tetőpontját, a század utolsó negyedében aztán teljes egészében elsorvadt. A magánföldesúri hajdúszabadságolások elenyészését — legalábbis az ország keleti felében — több tényezővel tudjuk megmagyarázni. Mindenekelőtt talán arra kell rámutatni, hogy a hajdúságot Magyarországon bizonyos belső állapot hozta létre: az ország három részre szakadása sok tekintetben a központi hatalom gyengülésével járt együtt, s akkor a jobbágyságból menekülő hajdúk létszáma rendkívül megnövekedett. A XVII. század második felében azonban az erdélyi állam elhanyatlásával, majd a török kiűzésével a Habsburg abszolutizmus fokozatosan megerősödött, s ekkor a Lipót központosítási törekvéseire is veszélyesnek tűnő hajdúság jórésze atomizáltán a jobbágyságba merült el. A földesiíri hajdúk jobbágysorba süllyedését az is nagyban elősegítette, hogy mindvégig földesúri fennhatóság alatt állottak s korlátozottabb szabadságjogokkal is rendelkeztek, mint a szabad hajdúvárosok. Egy-egy hajdúcsoport egymástól teljesen elszigetelten élt, esetleg még ugyanazon földesúr birtokán belül is, és a szabad hajdúvárosokkal jóformán semmi kapcsolatuk nem volt. A magánföldesúri hajdúk kiváltságait országos törvények nem biztosították, sőt a nemesek — mint láttuk — állandóan szabadságjogaik megfosztásán fáradoztak. De gyöngítette harcukat az is, hogy igen gyakran olyan jobbágyközségekbe telepedtek le, ahol más társadalmi állapotú népelemekkel kellett együtt élniük, s így nem tudtak önálló közigazgatási egységet alkotni, erejük tekintélyes részét a hajdúszabadalmaknak a helybeli lakossággal szemben való védelmezése kötötte le. A magánföldesúri hajdúk számára a legtöbb megpróbáltatást és nehézséget az ország keleti részében mégis az jelentette, hogy szinte valamennyi hajdú-lakta helység török hódoltság alá került. így eleget kellett tenniük saját földesuraik óhajának, adóztak a töröknek s egyszersmind el kellett szenvedniük a portyázó török, majd a felszabadító harcok idején a Habsburgzsoldosok emésztő csapásait is. A földesúri hajdúk nagyobb része kiváltsága megszűnése után taksafizetővé vált, a források még egy ideig taksás hajdú néven emlegették őket?

0 A földesúri hajdúk taksás állapotba való jutását helységről-helységre forrásanyagunk szegénysége miatt nincs módunkban követni, de az biztos, hogy általános jelenséggel állunk szemben. Hasonlatosan további kutatást igényel majd az a probléma is, hogy e taksás hajdúk a XVII. század végén és a XVIII. században hogyan kerültek vissza, egyáltalán visszakerültek-e a régi jobbágysorba: taksás jobbágyok maradtak-e vagy differenciált feudális szolgáltatások viselésére kényszerültek. A kiváltságait elveszített hajdúkban élénken élt privilégiumaik megújításának a vágya, leginkább Bihar megyében

31 és a Sajó—Hernád vidékén.

32 II. Rákóczi Ferenc szabadságharca idején a lesüllyedt hajdiík előtt megcsillant a régi szabadság visszaállításának lehetősége. A szabadságharcban részt vevő parasztság nagyobb része is a hajdűszabadság megszerzésének reményében fogott fegyvert.