Módy György szerk.: A hajdúk a magyar történelemben (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 10. Debrecen, 1969)

Perjés Géza: A hajdúkutatás jelentősége

dósok képtelenek voltak elsajátítani a portyázó harcmodort, ugyanakkor viszont a magyar hajdúkat és a huszárokat sem lehetett egykönnyen reguláris harcra fogni. Többek között ez a szinte megmagyarázhatatlannak tűnő különbség volt az, aminek következtében nem egyszer igen tájékozott és kétségtelen jó szándékú történészek is néplélektani magyarázathoz menekültek. Valójában azonban egyáltalán nem erről van szó, amint az a probléma alaposabb vizsgálata alapján megállapítható. A kérdés sokkal bonyolultabb — és sajnos sokkal feltáratlanabb — semmint a végleges válaszadás igényével tárgyalhatnánk, mindazonáltal talán nem lesz haszontalan néhány egészen általános, elvi szempont felvetése. Célszerűnek tűnik, hogy a problémát első megközelítésben egészen általános keretbe helyezzük bele. Ez az általános keret a társadalom és a háború viszonyának történeti fejlődése, amelyben három fokozatot lehet megkülönböztetni: a) A barbárság színvonalán a társadalom és a háború kapcsolata teljesen közvetlen. A hadsereg egyenlő a felfegyverzett néppel, a hadszervezet pedig közvetlenül a társadalmi szervezetre épül (nagycsalád, nemzetség, törzs egyben hadi egységek is), a taktika és a stratégia pedig közvetlenül a termelőmódból következik (a vadászat és a nomadizáló állattenyésztés szinte a háború előiskolája). A barbárság fokán a háborúval kapcsolatban álló minden ténykedés spontán adódik a társadalmi és gazdasági viszonyokból. b) A civilizáció fokán a háború elszakad a termelési és társadalmi viszonyoktól, a háború kevesek hivatásává és kötelességévé válik és a békeállapot és a háború közé, mint külön aktus, beiktatódik a mozgósítás. A háborúnak a barbárság állapotában tapasztalható ösztönössége és spontaneitása teljesen megszűnik, helyet adva a racionálisnak, a tudatosnak, a művinek. c) A civilizáció fokán álló társadalmaknál is adódhatnak olyan helyzetek, amikor a háború visszatér ősi formáihoz, elszakad az adott hatalmi struktúrától és gyökereit a társadalom mélyebb rétegeibe ereszti alá. Ez a helyzet a paraszt háborúkban, a forradalmakban, a. partizán harcokban és a határvédelemben. Ilyenkor a hadszervezés, a hadseregellátás, a felfegyverzés és maga a harcmód is spontán adódik, az éppen kéznél levőt ragadja meg és használja fel. A határvédelem teremtette helyzet ettől abban tér el, hogy bár maga az állam szervezi meg, azonban már magának a határőr katonaságnak a kiválasztásában sem járhat el kezdeményezőén és tervszerűen, nem állíthat fel parancsszóval a határőrszolgálat ellátására alkalmas csapatokat, hanem a kéznél levőt ragadja meg: különösen a kezdeti időkben a portyázó harchoz értő idegeneket fogad zsoldba, később pedig a határvédelmi harcokkal járó pusztulás következtében folytonosan újratermelődő és a társadalom egészétől alapvetően eltérő, szinte társadalmon kívüli életviszonyok között élő vágáns elemekre bízza a határok védelmét. E három fokozaton természetesen egészen másként alakul a taktika és a stratégia. A barbár népek taktikáját — különösen, ha nomád állattenyésztők—főleg a mozgás gyorsasága, pontossága és biztonsága, valamint a tűz hatásossága jellemzi. A lökés szerepe csak másodlagos, rendszerint a mozgás és a tűz mesteri alkalmazásával dezorganizált és ellenállásra képtelenné tett ellenség puszta lemészárlását célozza. A civilizált népek harcászatában viszont a zártan fellépő, rendszerint gyalogos tömegeké a döntő szó. A manőver alárendelt jelentőségű a tűzzel, főleg azonban az együtt tartott tömegek nagy erejű lökésével szemben. Ez a harcmód nem spontán következménye a társadalmi viszonyoknak és a termelőmódnak, hanem tudatos megfontolás, szervezés és racionális kiképzés útján jön létre. Igen nagy