Módy György szerk.: A hajdúk a magyar történelemben (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 10. Debrecen, 1969)

Perjés Géza: A hajdúkutatás jelentősége

De ugyanez volt a helyzet az uszkoknál, a morlákoknál, a haramiáknál, a martalócoknál és a kozákoknál is. Mindez igen természetes dolog és másként nem is lehet. Nem különbözhetett egymástól a különböző korok és népek lesvetése, ha a célja — ti. a meglepetés — és a harc elemeinek, —ti. a térnek, az időnek és az erőnek — a kombinációja ugyanaz volt. Ugyanakkor a magyar történetírásban gyakori az a vélemény, hogy a hajdúknál kell eredeztetni az újkori magyar gyalogságot. Ez az állítás azonban nehezen védhető. Egyrészt tudjuk — s ezt Nagy László Bocskai monográfiájában erőteljesen hangsúlyozza —, hogy a hajdúk egy része — esetleg többsége — lovas volt. Ez már önmagában véve is kétessé teszi a fenti állítást. De még akkor is, ha a hajdúkat gyalogosnak tekintjük, akkor sem tarthatjuk őket valódi gyalogságnak, a reguláris, tehát a tulajdonképpeni gyalogsági tömegharc képviselőjének, amely ebben az időben Európa-szerte már kialakult. A gyalogos hajdúk, könnyű gyalogság voltak, olyan csapatnem, amely szemben a sorgyalogsággal, különös feladatokat látott el a hadseregben. Rendkívül fontos ezt hangsúlyozni ! Zrínyinek eszébe sem jut, hogy a felállítandó nemzeti hadsereg általa legfontosabb fegyvernemének tartott gyalogsága hajdúkból rekrutálódjék. Es Rákóczi hadseregében sem feltétlenül azonos fogalom a hajdú és a gyalogos. A hajdúkat tekinteni a magyar gyalogság ősének egyébként nem szolgálja sem a magyar gyalogság, sem a hajdúk dicsőségét. A magyar gyalogságét azért nem, mert a tulajdonképpeni gyalogos harcmód szempontjából a hajdúk igenigen gyengének bizonyultak és a császári gyalogsággal szemben nyílt harcban mindig a rövidebbet húzták, amint ez Nagy László referátumából és könyvéből is látható, a hajdúkét pedig azért nem, mert ha a nyílt csatákban nem is excellai tak, annál inkább mesterei voltak a portyázó harcnak úgyannyira, hogy a huszársághoz hasonlóan nemsokára igen keresetté váltak a nemzetközi katonapiacon. Hadtörténeti, de társadalomtörténeti szempontból is rendkívül fontos elvi kérdésről van itt szó, amelynek figyelmen kívül hagyása áttekinthetetlen zűrzavarhoz vezethet. Ha ugyanis nem gondoljuk végig az itt felmerülő problémákat, akkor végülis mindig ott marad a megoldatlan kérdés: ha a hajdúk olyan kitűnő harcosok voltak — s hogy azok voltak, abban kételyünk sem lehet — s ha ezen felül még a számbeli fölény is az oldalukon volt, akkor miért nem tudták nyílt csatában legyőzni a császáriakat ? Hogy a császári csapatok fegyverzete lényegesen jobb lett volna — amint azt egyesek állítják —, abban kételkednünk kell hiszen a hajdúk egy részének is volt lőfegyvere, sőt miután a császári katonák egy bizonyos hányada szervezetszerűen pikás volt, viszonylag többel rendelkezhettek. Az sem fogadható el minden további nélkül, hogy a császáriak fegyelme jobb, kiképzésük pedig minden tekintetben magasabb színvonalú lett volna, mint a hajdúké. Hiszen, ha igaz is az, hogy a császári zsoldosok többnyire egész életükön át gyakorolták a katonai mesterséget, viszont a hajdúk zöme sem máról-holnapra lett katona. S a fegyelmet tekintve, lényeges különbség alig található a hajdúk és a császári katonák között, amint erre Nagy László igen helyesen rámutatott. Az egész kérdés nyitja valahol a reguláris és a portyázó taktika különbségében rejlik. És tulajdonképpen emiatt a különbség miatt nem vethetők össze a hajdúk a császári zsoldosokkal, de ugyancsak e különbség miatt nem lehet megtenni a hajdúkat a magyar gyalogság ősének sem. De tulajdonképpen mi volt a különbség a portyázó és a reguláris taktika között ? Itt most a két taktikának nem pusztán a harci alakzatokban, a tűz és a mozgás kombinációjában megnyilvánuló különbségei az érdekesek, hanem az a kétségtelen és a korabeliek által is világosan látott körülmény, hogy a császári zsol-