Módy György szerk.: A hajdúk a magyar történelemben (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 10. Debrecen, 1969)

Dankó Imre: A hajdúság eredete

Dankó Imre A HAJDÚSÁG EREDETE A hajdúság eredetének kutatása a hajdúkutatás lényeges kérdése volt mindig. S annak ellenére, hogy a kérdést a különböző kutatók esetről esetre végeredményében megnyugtató módon tisztázták, a kérdés a legutóbbi időkig mégsem záródott le. Ujabb és újabb kutatók ismét és ismét elővették ezt a kérdést és egyegy mozzanat előtérbe helyezésével, de az egészen vajmi keveset változtatva, feleltek a kérdésre, fejtették ki a magyarországi hajdúság eredetét. Sillye Gábor, SLZ utolsó hajdúfőkapitány, a hajdúság egyik első történetírója szerint a hajdúk olyan nemes és nem nemes és különösen fegyvert viselő emberek voltak, akik nemsokára a szerencsétlen mohácsi vész után „az ország megtarthatott részeiben, azon czélból egyesültek és keltek fel, hogy nemcsak magokat és uraikat, hanem más szomszédokat is a közös ellen védelmezzék. Azért ezek első sorban a közjó védelmére kötelezték magokat, de miután nem ismertek semmi rendet, igazgatást és fegyelmet, az emberi romlottság befolyása alatt, majd kihágásokra, majd különböző gonoszságokra vetemedtek"

1

. Hogy ez valóban így is volt, arra szabad legyen idevonatkozóan néhány egykorú feljegyzést idézni. Maros-vásárhelyi Nagy Szabó Ferencz híres memoriáléjában, Marosvásárhelynek 1601-ben a hajdúk által való felprédálásakor azt írta, hogy „Igen rút istentelen nép vala az a hajdú, de keresztyén vala, a felöl balog keresztyén. Mikor kértük azon, hogy ne bántson s ne istent élénked j ék, hiszen mi is magyarok és keresztyének vagyunk, bizony megveri az Isten : arra azt felelték, hogy : Ez s ez lélek fiai, ti hajas törökök vagytok, s törökkel bérlettek. Ebek vagytok ti, nem szánunk — Isten minket úgy segéljen — levágni szinte úgy mint a törököt; az Istentől pedig mi semmit is nem félünk, mert a Tiszántúl hagytuk"

2

. Sepsi Laczkó Máté kevéssel későbbről a közvéleményt szólaltatta meg róluk, feljegyezvén, hogy a hadfogadók azt tartották, hogy „csak a hajdúknak adjunk zsoldot, mind atyjokat anyjokat levágathatjuk velők, ha a zsold mellett szabad nyereséget is adunk nekiek"

3

. Ilyen körülmények között nem csoda, ha a prédikációk, jámbor intelmek tele voltak a hajdúkkal való példálózásokkal, mint a Somorjai Agenda is mondta: „Haidukat, haramiákat, katonákat, Darabontokat, mészárosokat, prókátorokat, nemesseket, Török katonákat, Janicsárokat... egyáltalában nem akarjuk, hogy kövessenek"

4

. így azután nem is csoda, ha az országos és a helyi törvények egész sora szigorú intézkedéseket tartalmazott ellenük. Az 1557. évi 23. tc. a garázdálkodó hajdúkra azt határozta, hogy szigorúan bűntettesének s azok is bűnhődjenek, akik az ilyeneket segítik, tartják és kihágásaikat elnézik. Ugyanezen törvény azonban különbséget is tett hajdú és hajdú között. A garázda, büntetendő hajdú mellett szól a katonáskodó hajdúkról is, akikről azt rendeli a törvény, hogy a végvárakba fogadtassanak be és ott zsoldért harcoljanak. Kiemeli e törvénycikk, hogy a végvárakban katonáskodó hajdúk gyalogosok és így olyan feladatok megoldására is alkalmasak, amiket a lovasság nem tud végrehajtani. ^E'JMÍ BEBRECEfc