Módy György szerk.: A hajdúk a magyar történelemben (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 10. Debrecen, 1969)

Benda Kálmán: A Bocskai-kori hajdúság összetétele és társadalmi törekvései

így a rossz olvasás és az átírás miatt a 73 helynévből 15 azonosíthatatlan volt (Tűzkői, Széphelyi, Zelemi, Szoszkai, Meszei, Gomboli stb. nyilván a helytelen olvasásból adódóan nemlétező helyekre utalnak), további 5 pedig azért nem volt azonosítható, mert több vidéken is előkerül (Kopácsi, Sági, Szálai, Ferenci, Gellényi). À fennmaradó 53 névből 13 hódoltsági (ehhez járul még két Kun nevet viselő, ezzel együtt 27%), 5 erdélyi, a többi 35 partiumi, ami 66%-nak felel meg. A hódoltsági nevek itt is a keleti peremvidékekre mutatnak, a partiumiak viszont főként Bihar, Zaránd és Arad megyéknek a hódoltsággal határos területére. (Biharra biztosan azonosítható 8 név, feltételesen pedig 13, amennyiben olyan nevekről van szó, amelyek a szomszédos megyékben is előfordulnak. Ha a 13-ból '5-ot veszünk biharinak, a bihariak össz-százaléka 26%. Nyugodtan mondhatjuk tehát, hogy a köleséri hajdúk többsége partiumi volt, s ezek közt is elsősorban bihari.

35 A sorban utolsó I. Rákóczi György 1631. május 5-i adománylevele, melyben megújítja a Bihar megyei Harsány korábbi, a hagyomány szerint még Bocskai korára visszanyúló hajdúkiváltságait. Az adománylevél 77 nevet tartalmaz, ebből 26 helynévből képzett. Sajnos, a kiváltságlevél eredetijéhez itt sem férhettünk hozzá, Vajó Zoltán közlése pedig hemzseg az olvasási hibáktól (maga a szöveg is helyenként teljesen értelmetlen, a neveket hol mai, hol egykori helyesírással adja, az okiratban kétszer előkerülő névsorban egy sor nevet egyszer így, másszor úgy olvas), úgyhogy 6 név nem azonosítható. A fennmaradókból 4 (15%) hódoltsági, 15 (5%) pedig partiumi,

36 az egymással határos területekről. A részeredményeket összegezve, az általunk megvizsgált hajdú névsorokban a nevek kerekért 70%-a az Alföld keleti és északkeleti peremére utal, s ezen belül mintegy 30%-a a török által megszállt területre, 56% az erdélyi fejedelemséghez tartozó Partiumra mutat. (Mintegy 10%-a nem erre a Kelet-alföldi területre vonatkozó név, s 14% az azonosíthatatlan.) Nem a nemzedékek óta pusztuló Délalföld volt tehát a Bocskai-kori hajdúság bölcsője, hanem a tizenötéves török háború során feldúlt alföldi peremvidékek, a török uralom alá került Nagykunság, Heves déli része, Békés keleti szegélye és méginkább az oszmán megszállást ekkor még elkerülő, az említett területekkel szomszédos Bihar, Szabolcs, Zaránd és Arad megye. Ismételten hangsúlyozzuk, hogy vizsgálódásaink töredékes anyagra alapozva végleges eredményt nem adhatnak, de annyi bizonyosnak látszik, hogy arról, hogy a szabadságharc hajdúsága egészében vagy többségében a török megszállta területről rekrutálódott, s így a termelésből végleg kiszakadt parasztság soraiból került volna ki, nem beszélhetünk. A hajdúság nagy része a háborútól frissen végigdúlt, de a termelő munkából még ki nem szakított falvak lakosságát képviselte, s sokan voltak közöttük (1604 után ezeknek a száma egyre jobban felduzzadt), akik a csataterektől távoli, xígyis mondhatnánk „békés" vidékekről jöttek, Ung, Ugocsa, Máramaros, Zemplén és Bihar falvaiból. Ezeknek az embereknek legközvetlenebb hozzátartozói, családjuk, szüleik, testvéreik, rokonságuk továbbra is benne élt a jobbágy-hétköznapokban, s ők maguk is a rokonság, érdek és emlékezés ezer szálával kapcsolódtak a paraszti életbe. így válik érthetővé, hogy a hajdúk magatartása sokban eltért a közismert zsoldos mentalitástól, s hogy az eltérések főleg az 1600-as évekkel, a jobbágyság nagyobb mérvű hajdúnak áramlásával egyidőben váltak erőteljessé. így válik érthetővé, hogy ez a hajdúság mindvégig érezte a parasztsággal való közösséget, s maga is a paraszti életbe kívánkozott vissza, persze nem abba, amit otthagyott, nem a földesúri fennhatóság alatti jobbágysorba. Ki akartak törni a jobbágyi függőségből, s amikor fegyvert ragadtak, saját társadalmi felszabadulásuk kiharcolása, a szabad paraszti sors elérése is szemük