Módy György szerk.: A hajdúk a magyar történelemben (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 10. Debrecen, 1969)

Benda Kálmán: A Bocskai-kori hajdúság összetétele és társadalmi törekvései

egységek zsoldjegyzékei. Közülük legértékesebbek a Hans Jacob von Rottal felső-magyarországi főkapitány parancsnoksága alatt harcoló 1200 hajdúról 1601-ben a Szepesi Kamara által készített havonkénti kimutatások, amelyek tizedenként és századonként haladva, teljes névsort adnak. 1601—1602-ből ránk maradt a szendrői és a szatmári vár hajdúinak zsoldjegyzékéből is néhány töredékes darab. Ezeknek a részleges, nemegyszer töredékes jegyzékeknek mégis értéket ad, hogy a hajdiík törzsgárdájának, a királyi hajdúknak soraiba enged bepillantást. Ugyanakkor nehézségeket és bizonytalanságot okoz, hogy az összeírások németül készültek, az összeíró az esetek többségében valószínűleg német anyanyelvű volt, s a magyar vezeték és keresztneveket fül után, fonetikusan írta le. Még szerencse, hogy a havonkénti jegyzékek nem egymásról másolódtak, s így az eltorzult nevek az összevetés alapján többségükben tisztázhatók.

17 Ismert előttünk továbbá néhány, a szabadságharc utáni, 1607—1608-as zsoldjegyzék is, igaz, hogy csak egyes csapatokról, s nem egyszer az is hiányosan.

18 A Bocskai által, főként hajdúknak adományozott armálisokból kereken 120-at ismerünk. Ezek előnye, hogy a nemesi előnév adományozása révén minden esetben következtethetünk a megnemesített származási helvére.

19 Felhasználhatjuk még a Báthory Gábor és Bethlen Gábor hajdúkat letelepítő kiváltságleveleiben található névsorokat is.

30 Az 1607 őszén induló hajdúlázadásban, majd az 1610-es évek hajdúmozgalmaiban részt vevő hajdúság törzsét ugyanis bizonyíthatóan Bocskai vitézei alkották,

31 annyira, hogy a később letelepítettek közt nem egy, már az 1605-ös korponai kiváltságlevélben is említett kapitányuk nevével találkozunk.

22 Az így rendelkezésünkre álló, viszonylag kicsiny névanyagból — ezt hangsúlyozzuk — végleges következtetéseket nem vonhatunk le. De talán bizonyos általános útbaigazításra módot adhatnak s egynémely módszertani tapasztalattal is szolgálhatnak. Mindenekelőtt nézzük meg, mit tudunk a magyar névadás fejlődéséről.

23 A vezetéknév a személy névhez fűzött megkülönböztető jelzőkből alakult ki Európa-szerte a XV. század folyamán. A magyar parasztság körében a vezeték és keresztnévből álló kéttagú névadás az 1500-as évek elejére vált általánossá, bár a vezetéknév ekkor és még sokáig, nem teljesen azonos értékű a ma szükségszerűen tovább öröklődő, a férfiági rokonság minden tagjára kiterjeszkedő családnévvel. A jobbágyok közt ugyanis — a nemesség és a polgárság körében az állandósulási folyamat korábban megindult — a XVI—XVII. században, de még a XVIII-ban is gyakori jelenség a családnév megváltozása, felcserélődése. A névváltozás persze nem az egyéntől, hanem mindig a közösségtől indult ki. A közösség volt az, mely — esetleg a név viselőjének minden beleszólása nélkül — új nevet ragasztott valakire, s ez az új név kiszorította a régit. A jobbágy neve leginkább akkor változott meg, ha viszonyaiban valami lényeges változás történt. A földmívelésről valamely ipari foglalkozásra való áttérés szinte minden esetben névcserével járt együtt: a mesterség vezetéknévvé vált (Kovács, Asztalos, Kerékgyártó, Varga stb.). Még biztosabban bekövetkezett a névcsere lakóhelyváltoztatás esetén: az új közösség a jövevénynek új nevet adott, jellegzetes testi, szellemi vagy emberi tulajdonságai (Nagy, Szőke, Balog, Ravasz, Bátor, Jókedvű stb.), foglalkozása, tanult mestersége (Sípos, Mészáros, Kosaras, Szőcs stb.), a közösségtől eltérő nemzetisége (Rácz, Horvát, Oláh stb.), vagy az esetek nagy százalékában korábbi lakóhelye (Budai, Somogyi stb.) alapján. Bizonyos általánosítással azt mondhatjuk, hogy a XVI—XVII. században paraszti vezetékneveink