Poór János: A hajdú városok gazdasági és társadalmi helyzete (1607-1720) (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 9. Debrecen, 1967)
I. A kiváltságolt hajdúk várostelepüléseinek főbb ismérvei (1607-1631)
kig tart. Vizsgáljuk meg — nagy vonalaiban —, hogy gazdaságilag előrehaladtak-e a városiasodás irányába ? A Bocskai által megnemesített és letelepítésre szánt hajdúság társadalmi, etnikai és katonai szervezettség szempontjából heterogén társadalmi alakulat volt. Olyan konglomerátum, amelyben a földesúri uralom elől menekülő jobbágyok, a földjükről elűzött nemesek, a már Magyarországon élő, vagy a közelmúlt zűrzavarában bevándorolt balkáni eredetű délszláv és román elemek, valamelyest katonai fegyelem alatt lévő ún. történeti hajdúk, s a harcok során, alkalomszerűen fegyvert fogó elemek, kóbor, rabló szabadhajdúk, a végvárakból szélnek eresztett katonák egyaránt megtalálhatók. 9 Kivétel nélkül olyanok, akik sohasem, vagy nagyon régen nem végeztek már termelőmunkát, és akik — katonai erejüknél fogva — jelentős politikai tényezőkké léptek elő egyszeriben a XVII. század eleji Magyarországon. Lehettek, és voltak közöttük politikai és egyéb véleménykülönbségek, de jövőjüket illetően a legteljesebb nézetazonosság volt rájuk jellemző: minden áron megvédelmezni, sőt továbbfejleszteni a nehezen megszerzett kiváltságot, és „nemesi" mivoltuknak tudatában a katonáskodást tartották magukhoz legméltóbbnak, s aligha volt közvetlen életcéljuk a földművelés, az állattenyésztés, a kézművesség, a kereskedelem. Ha nem így gondolkoztak volna, akkor feltétlenül belefoglaltattak volna a kiváltság levelükbe néhány kimondottan polgárjogot biztosító privilégiumot is: pl. vásártartás, harmincadmentes kereskedelem, vámszedési jog stb. De, ha még a letelepedés után egyszeriben békés, termelőmunkát végző polgárokká akartak volna válni is, nem tehették meg. Bocskai halála után ismételten életveszélybe került Magyarország függetlensége, s vele a hajdúszabadság is. Állandóan fegyverben kellett lenniük; bekapcsolódtak Báthori Gábor és Bethlen Gábor hadivállalkozásiba és megvédelmezték kiváltságaikat a vármegyei nemesség meg-megújuló támadásaitól. Tehát nemcsak múltjuk és immár hagyományos szokásaik „kárhoztatták" őket korábbi életmódjuk folytatására, hanem a kiváltságaik fejében vállalt kötelességteljesítés is. A fegyverek közt nemcsak a múzsák hallgatnak el. A fegyverzörgés közben lehetőség kínálkozott a korábbi kóborló, fosztogató életmód folytatására is. A korabeli források között több bizonyítékot is találunk erre. Szabolcs vármegye 1613. évi követutasítása felpanaszolja a királynak, hogy a „Beszerményben, Hatházán, Polgáriban, Nánáson, Szoboszlón stb. hajdúság miatt nagy veszedelmek lettek az országban. . . most is békességben nem járhatni tőllük az utakon, mivel tolvajlani és utat állni kijárnak. . . " 10 Nem kétséges, hogy a szabolcsi nemesség felfokozott hajdúgyűlölete is tükröződött a fenti követutasításban, mivel amellett, hogy a hajdúk megnemesítése jelentősen apasztotta a kizsákmányolt jobbágyok számát, egyben a hajdúkiváltság megszerezhetőségének lehetősége vonzerőt gyakorolt a még földesúri hatalom alatt élő jobbágyokra — mindenekelőtt Szabolcs márvegyében. Az erdélyi és magyar országgyűlések ismételten törvényeket hoztak a kóborló, fosztogató hajdúk megfékezésére 11 1613-ban Forgách Zsigmond kassai generális a vámospércsi kapitányhoz küldött utasításában szigorúan meghagyta, hogy ,,. . .vitézeket oly fenyítékben tárcsa, hogy lopást, tolvajlást, csatározást senki fejvesztése alatt ne merjen próbálni" 12 1615-ben pedig Dóczy András szatmári főkapitány dorgálta meg őket a törökök elleni akcióikért: „. . .tisztességek, jószágok és fejek vesztése alatt az végeken háborút ne indítsanak, az töröknek kárt ne tegyenek. . ." 13 A letelepedés utáni első évtizedekben — de később is — a hajdúvárosok
