Poór János: A hajdú városok gazdasági és társadalmi helyzete (1607-1720) (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 9. Debrecen, 1967)
Jegyzetek
Város Agri cola X O mes ter A csaVáros ládfők szám % szám % szám % szám % száma Nánás 31 20,2 75 49,1 28 18,2 19 12,4 153 Dorog Hatház 12 13,3 61 67,8 17 18,9 — — 90 Dorog Hatház 6 9,7 42 67,6 8 13,0 6 9,7 62 Vámos Peres 9 16,4 40 72,6 6 11,0 — 55 Beszermény 35 16,6 77 36,5 58 27,5 41 19,4 211 Szoboszló 111 41,0 76 28,3 55 20,7 28 10,0 270 Összesen 21(4 24,2 371 44,1 172 20,6 94 11,1 841 Nem tudjuk, hogy az „agricola" mennyi földterületet jelenthetett, mennyit az „x" jelzés, és hogy a mesterséget folytatók mennyiben foglalkoztak mezőgazdasági termeléssel. Annyit azonban feltételezhetünk, hogy az agricolának mindenképpen az önellátáshoz és a szolgáltatások teljesítéséhez szükséges 13— 15 pozsonyi mérőföldön felüli mennyiséggel, míg az „x" jelzésűeknek ennél kevesebbel kellett rendelkezniük. Ezek szerint tehát a hajdúvárosokban a lakosság 25%-ának volt meg az egyszerű árutermelés biztosításához elegendő földterülete, míg a lakosság 44%-a kb. fedezni tudta minimális szükségleteit, miután szolgáltatásai lényegében kevesebb volt az agricolákénál, s a lakosság 20%-a kénytelen a piacon beszerezni gabonaszükségletét. A hajdúvárosok földművelése tehát a XVIII. század elején rendelkezett olyan belső piaccal, amely az árutermelés kibontakozásához elegendő volt még akkor is, ha országosan gabonakonjunktúra nem is jelentkezett. Ismételten hangsúlyoznunk kell: nem írták össze a városokban élő, ám az adózás szempontjából egyáltalán számításba sem jöhető zselléreket. Számuk azonban jelentős lehetett a fejlettebb hajdúvárosokban: Böszörményben, Szoboszlón, Nánáson. A városgazdák bejegyezték libellusaikba azoknak a nevét, akiknek káromkodásért és egyéb vétségekért pénzbüntetést kellett fizetniük. Ezek között szép számmal vannak olyanok, akiknek családnevével nem találkozunk az összeírásban: pl. Lakatos Tódi Péter, Becsei Istók, Szakállas János stb. Ezek alkalmazásban állhattak a módosabb birtokosoknál, s talán szép számmal voltak a város legelőin állataik is. Következtetésünk alapja a szoboszlói magistrátus 1701-ben kiadott rendelete, mely szerint minden szolgának — a jövőben — marhája után földbért kell fizetnie. 222 Az 1702-es összeírásban különböztetik meg utoljára — a XVIII. század első felében — az eredeti hajdú lakosokat, a beköltözött szabadoktól. Felvetődhet az a kérdés, hogy vajon nem az eredeti hajdúbirtokosok alkotják-e az agricolákat, valamint az „x" jelzésűeket, míg a földtelenek a libertinik közül kerülnek ki. Más szóval : a vagyoni differenciálódás a származás függvényének tekinthető-e ? Sőt továbbmenve: a XVIII. század elején a származás vagy a vagyoni állapot volt az elsődleges a hajdúvárosokon belül? A fenti kérdések egy részére talán választ ad az 1702-es összeírásból összeállított statisztikánk.
