Poór János: A hajdú városok gazdasági és társadalmi helyzete (1607-1720) (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 9. Debrecen, 1967)

V. Gazdasági helyzet

a másikon pedig — a nyomáson — állatokat legeltettek. Néhány év múlva felcserélték a határrészeket. A már kimerülőben levő föld a pihentetés és a természetes trágyázás folytán újra termőképessé vált. A „nyomás" különbözött a legelőtől, jóllehet mindkettő állatok táplálására szolgált, azonban az utóbbi állandó jellegű legeltetésre, az előző pedig időnként megművelt földre vonatkozott. Már a polgári hajdúk statútuma említést tesz a nyomásról. A30/a articulus szerint: „Ha penig az nyomásban kaszálló füvek találtatnának, az ki hamarabb éri, hát szabadon használhattya".

191 A szoboszlói csőszök eskü mintája 1694-ből való. A csőszöknek fogadalmat kellett tenniük arra, hogy csak a tilalmasban levő állatokat hajtják be, míg a nyomásban történő legeltetést nem akadályozzák meg.

192 Ennek a rendelkezésnek csak akkor van értelme, ha az átmenetileg legeltetésre használt nyomásföld a megművelt szántó közvetlen közelében van. Vad talajváltó rendszer esetén egyáltalán nincs is nyomás, mivel csak legelő és ideiglenes feltört szántóföld található a határban. Az 1715-ös összeírásban csaknem mindegyik város esetében utalnak a szabályozott talajváltó rendszerre.

193 Ezzel szemben legelőváltó gazdálkodásnak kellett érvényesülnie a „fogott földeken". A „fogott föld" törvényszerűen megművelt terület volt, ezt kimerülése után aztán gazdája sorsára hagyta, helyette — további igény esetén — újabbat tört fel. Miután a földfelfogás a XVIII. század második felében is szokásban volt,

194 úgy a vad talajváltó rendszer a felettébb művelési formák mellett sokáig tartotta magát a hajdúvárosokban. A zálogos, bérelt pusztákon folytatott földművelésnél mindkét variáns elképzelhető. Ezekből a határrészekből — a telekkel nem bírók, illetőleg a terra privilegiálison földdel nem rendelkezők is árendálhattak, ha a rájuk eső zálogösszeget befizették. A szükségletnek megfelelően a praedialis földet legelőnek, kaszálónak vagy szántónak használták fel. Amennyiben földművelést folytattak rajta, birtokosaik meghatározott földdarabon gazdálkodhattak. A megművelés módját a határrésznek a várostól való távolsága befolyásolhatta. A várostól távollevő praedialis földeken a szabályozott talaj váltó rendszer aligha volt megvalósítható, mivel a nyomás hasznosítása lehetetlen volt. A városhoz közelebb eső részeken elképzelhető a legelőváltó gazdálkodás fejlettebb formája is. A földművelés technikáját illetően még egy jelentős mozzanatra kell utalnunk. Már az 1702-es összeírásban megjegyzik Hadháznál, hogy újabban szokásba vették, hogy az ősziek alá kétszer szántanak, viszont a használat első éveiben még csak az egyszeri szántás dívik.

195 A gabonaszükséglet növekedése — mindenekelőtt a gyengébb minőségű földdel rendelkező hajdúvárosokban — indokolttá tették az intenzívebb művelési forma alkalmazását. Ezért kb. a harmadik, negyedik esztendőtől az ősziek alá (búza, rozs, kétszeres) kétszer szántották meg a földet. Hasonló értelemben nyilatkoztak az összeírok 1715 és 1720-ban is. A földművelés rendszerét tekintve a XVIII. század elején előrehaladásnak lehetünk tanúi. A szabályozott talajváltó művelés egyre inkább tért hódított, a kétszeri szántással pedig a talaj termőképességét fokozták. A két és háromnyomásos gazdálkodás bevezetésére azonban a hajdúvárosokban még kísérletet sem találunk ebben a korban. Amikor tehát az összeírásokban a „tres calcatura" (három forduló) kifejezéssel találkozunk, akkor semmiképpen sem szabad háromnyomásos gazdálkodásra gondolnunk, mert nem az ősziek, a tavasziak és az ugar évenkénti váltakozásáról van szó, hanem arról, hogy a határban szántóföld, legelő és rét található. A búza, a rozs, a kétszeres, az árpa, a zab mellett a források még a kölest