Poór János: A hajdú városok gazdasági és társadalmi helyzete (1607-1720) (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 9. Debrecen, 1967)

V. Gazdasági helyzet

Természeti adottságok — különösebben — nem kedveztek a gazdasági fejlődésnek. Hiányzottak az ásványkincsek, a városok távol estek az országos kereskedelmi útvonalaktól. Debrecen is leküzdhetetlen versenytársat jelentett számukra. A rendelkezésükre álló földterület bősége és minősége is a külterjes mezőgazdaság irányába terelte a gazdálkodás menetét. 2. Az állattenyésztés Nincsenek adataink a gazdálkodás arányaira vonatkozóan, ám a rendelkezésünkre álló dokumentumokból az állattenyésztés elsőbbségére következtethetünk az általunk tárgyalt korszakban. Már polgári hajdúk statútumában és a katonai életre vonatkozó rendszabályok mellett az állattenyésztés feltételeit biztosító statútumok a legjelentősebbek: pontosan meghatározták a szénakaszálás rendjét, a rendszeres fizetéssel járó prédikátorság és iskolamesterség javadalmai között első helyen említették a 12 kaszaalja füvet, a kapitány fizetését is a bírságpénzen túl, a számára kiszakasztott kaszálóföld jelentette.

137 Azért erősítették meg II. Rákóczi György erdélyi fejedelemmel 1654-ben,

138 I. Lipót királlyal 1666-ban

139 és II. Rákóczi Ferenc fejedelemmel 1704-ben

140 a harmincadmentes állatkereskedelemre vonatkozó kiváltságaikat, mert az állattenyésztésből származhatott a hajdúvárosok főjövedelme. Nagymérvű állattenyésztés olvasható ki Ralamb Kolos svéd királyi követ 1658-ból való útleírásából is.

141 Tokajnál kelt át a Tiszán, beutazta Szabolcs és Bihar vármegyéket, s itt mindenütt hajdúkkal találkozott (heidones), akik az erdélyi fejedelem fennhatósága alá tartoztak. A hajdúvárosoknak nevezett „n agy falvakban" — szerinte — kb. 40 000 laktak.

142 Szerinte egy-egy helyen 1000, 2000, 4000 család élt. A hajdúk adót nem fizettek, hanem katonáskodni tartoztak. Minden város egy-egy ezredet képezett, élén a kapitány állt. A hajdúknak a marha és a lóhús a főeledele. Marháik télen-nyáron a szabadban voltak, s a borjak úgy követték a teheneket, mint a csikók a kancát szokták. Olajszínű ökröket, teheneket tartottak. Egy-egy hajdúlakos évenként 2 0 0 —3 0 0 ökröt is eladott a marhakereskedőnek. Disznót és ökröt akkora tömegben látott a hajdtík földjén, mint Németországban juhnyájakat — többezret egy csomóban. A svéd királyi követ leírásából a nagyméretű szilaj pásztorkodás képe bontakozik ki. Megítélésünk szerint eltúlozta a lakosság számára vonatkozó adatokat, s csupán a szilaj pásztorkodást vette észre. Aligha tartózkodott huzamosabb időn át egy-egy hajdúvárosban. A hajdúvárosok gazdasági életének megítélésénél befolyásolta őt az, hogy szegény, elpusztított országrészeken vezetett át az útja a hajdúvárosokig. Egészében véve elképzelhető rendkívüli gazdagság is, mivel a hajdúvárosok ekkor élték virágkorukat. Az állattenyésztés jelentős lehetett még 1677-ben is, különben nem panaszolhatták volna, hogy a török, tatár, német csapatok Hadház, Nánás, Dorog határáról mintegy 30 000 marhát hajtottak el.

143 A XVII. század végére az állattenyésztés méreteiben lényeges hanyatlásnak kellett bekövetkeznie. Bár a rendelkezésünkre álló adatokból arra következtethetünk, hogy a hajdúvárosokban élők körülményei lényegesen jobbak lehettek a jobb ágyfalvakban lakókénál. Csak nagyobb jövedelem esetén voltak képesek teljesíteni a növekvő állami szolgáltatásokat. Sillye Gábor összeállítása szerint 1687—1693 között csupán hybernalis portió címén 300 000 forintot fizet-