Papp József: Tiszacsege (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 8. Debrecen, 1967)

A falu gazdasági és társadalmi helyzete a XVIII. században

jobb megélhetést ígérő újabb állások felkínálása esetén a falut elhagyták. Az armalisták lényegében csak abban különböztek a jobbágyoktól, hogy a közterhek fizetése alól mentesültek, költözködésüket soha nem korlátozták, de egyébként az uraságtól bérelt földért ugyanazt fizették mint a jobbágyok. A falu legjelentősebb rétege, létszámát és gazdasági helyzetét tekintve is, a telkes jobbágyság. A magyar parasztság a jobbágyság korszakában gazdaságitársadalmi és jogi helyzetét tekintve soha nem volt egységes. Differenciáltságát nemcsak országos méretekben, hanem egyetlen faluközösségen belül is észlelhetjük. Egy-egy jobbágy társadalmi rangját különböző korokban különbözőképpen ítélték meg. A XVIII. század első felében és az azt megelőző évszázadban, amikor a földművelés az abból eredő csekély haszonszerzési lehetőség miatt nem jelentős, egy parasztgazda rangját állatállománya szabja meg. Bírónak nem azt választják meg akinek legtöbb a vetése, hanem azt, aki sok juhval, szarvasmarhával, sertéssel stb. rendelkezik, mert a közösségért anyagi felelősséggel tartozik. Később, amikor a mezőgazdálkodás fellendült és a föld becsülete is megnő, a föld mennyiségét is számításba lehet venni. Az előzőekben már érintettük azokat a kérdéseket, amelyekből kitűnik, hogy a csegei jobbágyság a XVIIL században milyen birtokállománnyal rendelkezett, mennyi adóval tartozott az államnak és milyen szolgáltatással földesurának. A következőkben tehát azt próbáljuk elemezni, hogy egyik-másik jobbágynak, kedvező időjárás esetén és a katonaságtól nem zaklatott években milyen haszna származhatott a rendelkezésre álló földből és egyéb lehetőségekből. A föld, melyet a korabeli feljegyzés szerint 2—3 — 6 ökörrel vagy lóval lehetett felszántani, a belé vetett mag három és félszeresét termetté meg. A Tisza gyakori áradása miatt a legelő és a kaszáló terület olykor erősen leszűkült, azt legfeljebb kétszer lehetett egy évben kaszálni. A halászat és a kocsmárlás jogát a földesúr magának tartotta fenn. A rév ugyancsak az uraság haszonvételei között van számontartva. A mészárszéket a faluközössége bérli, amelyből évente 8 magyar forint és 100 font só hasznuk származik. A lakosoknak tehát külön jövedelmük nincs. Egyeseknek azonban mégis sikerült megtoldani a föld hasznát olyan módon, hogy elszegődtek földesúri szolgálatra: révésznek, kocsmárosnak, béresgazdának, kerülőnek. Kezdetben ezek még telekállományukat is megtarthatták úgy, hogy az állami adózás alól rendszerint kivonták magukat, ilyen módon egyesek meggazdagodtak. Ezek közül példaként legyen szabad említenünk Gyarmati Istvánt, aki az uraság kocsmárosa volt és 1708-ban 10 ökröt, 4 tehenet, 200 juhot és 30 disznót számlált. Vagy 1715-ben Szabó Márton, Cserényi Gergely és Tanka János révészek, mintha csak szolgák lettek volna, rendszeres fizetést kaptak a révet haszonélvező uraságtól, emellett az első 70, a második 50, a harmadik 103 pozsonyi köblös szántót művelt és évente hárman 41 és fél embervágó rétet kaszáltak kétszer. Az uradalmi csapos is 54 köblös szántót művelt és évente 20 kaszásnyi rétet használt anélkül, hogy azután állami adót fizetett volna. Még a mészáros Veres Ferenc is megtalálta számítását, mert bevetett földeket vásárolhatott a falu lakosaitól.

120 Ugyanakkor mások — akiknek igavonó jószáguk se volt — kétkezi erővel egy harmad, vagy egy negyednyi telket ha bevethettek. Az ilyenek rendszerint más földjén részes aratással keresték kenyerüket, jóllehet, földjük lett volna bőven, de felszerelés és igavonó erő hiányában az nem volt művelhető. A korabeli összeíró szerint a jobbágyok özvegyei a legnyomorúságosabb körülmények között házról-házra járván éltek és táplálkoztak. Míg a század elején a paraszti gazdaságok — a Rákóczi-féle szabadságharc, továbbá az állandó hadsereg tartásával reá nehezedő terhek, a gyakran ismét-