Papp József: Tiszacsege (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 8. Debrecen, 1967)

A falu gazdasági és társadalmi helyzete a XVIII. században

be a nyomásban levő szántókba. Mindkettő az azonos néven ma is ismert dűlőben volt kijelölve. Az úrbéri juttatások közül a legfontosabb a közlegelő vagy pascuum, amely kezdetben nemcsak a jobbágyok és zsellérek, hanem a földesurak és azok tiszttartói, továbbá a falu papja és tanítója marháinak a legeltetésére is szolgált. A közlegelőt a földesúri birtokállománytól— a Hideglelős, Bornyújárás, Lapostószél és a Rókás környékén — 1787-ben különítették el. A közlegelő használatáért ellenszolgáltatást csak akkor fizettek a jobbágyok, ha ott ökrön, lovakon és sertéseken kívül fejőstehenet is legeltettek. Ebben az esetben bizonyos, az urbáriumban megszabott mennyiségű vajat voltak kötelesek a földesúr konvhájára beszolgáltatni. A kiterjedt állattartás miatt a közlegelő — mely tulajdonjogilag a földesúré és csak használati jog szerint a jobbágyközösségé — államilag is védett terület. Számos helyen az urasági birtokokat a közlegelő rovására növelték, ezért az úrbéri rendelkezésekben megtiltják a közlegclő felszántását, ill. majorsági célokra történő igénybevételét. Minthogy azonban falunk esetében a közlegelőt körülfogta a majorsághoz tartozó legelő az uraság és bérlőik jószágai — a jobbágyok keserűségére — szabadon jártak át a parasztok pascumán. De olyan esetről is tudunk, amikor az uraság a jobbágyokat illető részt másoknak bérbeadta. Az előzőekben olvashattuk a jobbágyok ilyen okok miatti panaszát. A XVIII. század végén a csegei legelőterületet a maximális mértékig kihasználták. Volt olyan esztendő, amikor a 7—8 ezer holdnyi területen 25 nagyobbszámú gulya, ménes és nyáj kereste megélhetését s a nagyszámú állatállományból a falusiak csak egy ménest, egy ökör csordát és egy juh nyájat mondhattak magukénak.

116 A legelő a legutóbbi időkig közös használatban volt. Az oda kihajtható állatok számát az úrbérrendezéskor, a rendezést végző biztosok a jobbágyok meghallgatásával állapították meg. A levéltári adatokból úgy tűnik, hogy a legelő mennyisége és igénybevételi lehetősége nem a jobbágytelkek mérete szerint volt meghatározva. A XVIIL század első felében a legelő igénybevételét nem korlátozta semmi, oda mindenki annyi állatot hajthatott ki, amennyije csak volt, pusztán a pásztor bérét kellett megfizetni. Az úrbérrendezéskor sem a jobbágy-telkek mérete szerint szabták meg a legeltetési jogosultság mértékét, hanem valószínűleg az állatok száma volt a döntő. A legelőterület megállapításánál a fő szempont az volt, hogy a jobbágyközösség állatállománya számára az elegendő legyen. Később emiatt igen sok bonyodalom adódott. Amikor 1911-ben a volt úrbéres zsellérek legelőinek telkek szerinti elkülönítését kérték, már nem tisztázható az, hogy a tulajdonjog kiket illet. A törvényszék, mint úrbéri bíróság először megállapította ugyan, hogy Csegén emberemlékezete óta a volt úrbéresek legelőjét a telkes jobbágyok és 60 zsellér közösen használta, a legelőjog gyakorlásánál az ún. legelő kivetési lajstromban emberemlékezet óta ezeket tartották nyilván s a közlegelő után később is ennyien fizették az adókat és közterheket. Azonban az 1869-ben kiadott szabályrendelet szerint összeállított „Bemondási-táblán" már nem 60, hanem 187 zsellér legeltetési jogosultságát tartják számon. A közlegelő tulajdonjoga tisztázásának megkísérlése során kiderült, hogy Tiszacsegén a legelő a házaktól elkülönítve adásvétel tárgyát képezte, tehát az úrbéri tabellákon szereplő nevek már ezen ok miatt is változhattak. Az eljárás során azt sem sikerült tisztázni, hogy az 1787-ben történt elkülönítéskor a legeltetési jog gyakorlása a telkekkel összefüggésben történt volna-e. Az 1836-ban kiadott törvény, — mely meghatározta, hogy a földesúr a községnek mennyi legelőt köteles adni, minthogy a legelő elkülönítése már előtte megtörtént — a falusiak közlegelő használati jogát nem érintette. A közlegelőt tehát szokásjog szerint használták. Ennek az állapotnak csak a debreceni