Papp József: Tiszacsege (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 8. Debrecen, 1967)
A falu gazdasági és társadalmi helyzete a XVIII. században
beli sem természetbeni ajándékozásra az uraság nem kötelezte a jobbágyokat. A kilenc pontra adott válaszokból a falu lakóinak egyéb beneficiumairól is tájékoztatást kapunk: Szénatermő kaszálóját évente kétszer is lehet kaszálni, a legelőt is megkaszálják egyszer s... „magok Marhájikat mind kaszállás előtt, mind kaszállás után szokták legeltetni.'''' A jobbágy telkek nagyobb részéhez külön veteményes és káposztás kertek csatlakoztak. Tűzre való fát csak az uraság különleges engedélyével lehetett vágni az ohati erdőnek a Vay-birtokba átnyúló területén, vagy itt-ott a tiszai füzesekben. Minthogy igen nagy a becsülete a fának, tüzelésre inkább nádat és szalmát használtak. Mindkettőből, különösen a nádból bőven termett a Tisza-járta lapályokban. Néhányan a jobbágyok közül méhet is tartanak, ennek jelentősége azonban csekély. A falu lakóinak egyéb kereseti lehetőségei is adódtak olykor. A földesúr engedelmével néhányszor a Tiszán halászhattak, ilyenkor a halnak egyharmadát voltak kötelesek az uraságnak beszolgáltatni. Máramarosból a sót a Tiszán Csegéig szállították s innét szekerekkel fuvarozták a debreceni sóházba és „ottan annak idejében Pénzt kereshettek." A falu lakói közül többen jártak el idény-munkákra más vidékre, első sorban az egri és Miskolc környéki szőlőtermő hegyekre s ottan, mint szőlőmunkások „napi Számmal pénzt keresnek." Termelt felesleges javaik egy részét helyben, a réven átjáró utasoknak adták el, de eladásra szánt terményeikkel, jószágaikkal felkeresték Debrecen, Miskolc, Eger, Szikszó és Sajószentpéter vásárait is. A falu lakóinak haszonvételei között említtetnek még a határban „Itató vizek" és alkalmas „Kender úsztató vizek" továbbá két száraz malomról tudósít még az írás, hozzá fűzve azt, hogy aki azokban őrölni nem kíván, vízi malmot is talál a falutól négy mérföldre. 105 Az úrbérrendezést megelőző felmérésből ismeretes, hogy ez idő tájt a falu jobbágy lakossága közül már senki nem rendelkezett egész telekkel, holott a század elején egyes családok még két telekre való földet is használtak. Most a legnagyobb telek mérete sem haladta meg a 18 pozsonyi mérő szántót és 4 kaszásnyi rétet. A falu jobbágy lakói jelentős részének 86 telkes jobbágy közül 32-nek csak 2—4—6 pozsonyi mérőnyi a szántója és 1—2 kaszásnyit tett ki a rétje. A rendezés során bevezetett egységes urbárium elsősorban a jobbágytelek méreteit határozta meg. Minthogy az adóalap a jobbágytelek volt, a számítások megkönnyítése és nem utolsó sorban az adóalap növelése érdekében a királynőnek egy 1766. április 28-án kelt rendelkezése előírta, hogy a telkek egész, fél, negyed és nyolcad nagyságúak legyenek. Ha a telkek méretei ettől kisebbek, akkor azokat a földesurak egészítsék ki a saját használatukban levő földekből. A többletet meg lehasították a jobb ágyföldekből és ún. maradvány földeket képeztek, melyet a földesúr nem vehetett saját céljaira igénybe. Ilyen maradványföldekről a csegei jobbágyok esetében nincs tudomásunk. Külön rendelkezés szabályozta, hogy egy egész telek mérete a föld minősége szerint megyénként mekkora legyen. Szabolcs megye területén, így Csegén is az 1773. december 10-én kelt urbárium előírta, hogy egy egész jobbágy házhelyhez 28 hold (1200-Öles) szántóföld és 10 olyan kaszásnyi rét adassék, melyet egy esztendőben kétszer is lehet kaszálni. 106 A csegei úrbéri tabellán a legkisebb telek mérete egynegyednyi, az ettől kevesebb földdel rendelkező 32 jobbágyot az úrbéres zsellérek közé sorolták. A csegeiek szőlőfölddel nem rendelkeztek, ezért az urbárium előírása értelmében az egri és miskolci szőlőföldeken keresett felesleges borukat csak Szentmihálynaptól karácsonyig árulhatták az uraság kocsmájában.
