Papp József: Tiszacsege (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 8. Debrecen, 1967)
A falu belső és külső területének leírása
A falu belső magjához közvetlenül csatlakozó, lakóház építésére is alkalmas területként a XIX. század első felében szinte kizárólag csak a Kertek kínálkozott. Később a Tisza szabályozása következtében a falu körül elterülő vizenyős rész lassan kiszáradt és lehetővé vált, hogy a falu nem elkülönülve, hanem összefüggő területen épüljön tovább. A XIX. század végén a csegei lakóházak száma meghaladta a félezret, 1930-ban 1093 házat írtak össze. A nagyobb arányú építkezésre a 1920-as évek végén került sor a korábban Tisza-járta területeken: a Hatajon, Zátonyban, Ültetésben és az Ürgésben. A Hataj és a Zátony egy részét a jobbágyfelszabadítást követően haszonbérben használták a falu lakói s a Nagyatádi-féle földreform kísérlet során ezeket osztották ki házhelyeknek. Az 1940-es években az ONCSA akció keretében a volt vásártéren bővülhetett a falu. A felszabadulást követő 1945-ös földosztáskor 697 házhelyet adtak át az arra rászorultaknak a Nagy- és Kislógerben, a Homokháton és a Kismajorban. Ma már minden lakóhelyül kijelölt terület beépült, s a falut a Kisföldön és a Kenderföldön látjuk tovább épülni. Faiunk a XVIII. századtól napjainkig igen sokat változott, fejlődött. A rév és kikötő jelentősége a gőzhajózás megindulása előtt a fa és só, továbbá a kőszállítás miatt volt igen nagy, majd később a gabona-szállítás vált fontossá. A Tiszán 1846-ban megindult gőzhajózás után kirakodó központtá lett a falu. A mai malom helyén Indóház állott, ahová évente 70 ezer mázsa portéka érkezett. Innen történt Debrecen és a felső-tiszántúli vidék áruellátása. A Máramarosból tutajon szállított sót is a Sóházban tárolták és szekerekkel hordták Debrecenbe. A Partus, vagyis a fakirakodó állomás szintén igen élénk forgalmat bonyolított le. Ennek a Pest és Debrecen között kialakulóban levő áruáteresztő központnak s talán a városias fejlődés lehetőségének is az 1857-ben megépített szolnok—debreceni vasút vetett véget. 8 Az előzőekben a falu belső területének kialakulását követtük nyomon. Ebben a részben a tereppel tovább ismerkedve, az egyes dűlő és helyneveket veszszük szemügyre. A határtjáró mai ember aligha tudja, hogy a taposott dűlő nevét honnét kapta, pedig a falu határában található helynevek némelyike egy-egy történeti mozzanatot örökített meg, ezért eredetükkel érdemes itt részletesebben is megismerkednünk. A felsorolt dűlők, dombok, hátak és mélyedések sok esetben a korábbi tulajdonos vagy az ott élő állat,rajta termő növény nevét őrizték meg az utókor számára. A helynevek között akad néhány olyan is, melynek magyarázatát adni nem tudjuk s a nyelvészek feladata lenne megállapítani azt, hogy eredetük hova vezethető vissza. A dűlő- és helynevek közül számos középkori eredetű, de sok a XVIII. században és a napjainkban keletkezett is. Az újabban keletkezett helynevek összegyűjtésére ebben az írásban nem vállalkoztunk, itt csak azokkal foglalkozunk, amelyek a falu történetével, gazdasági életével összefüggően, főként a feudális korra szolgálnak adalékként. PUSZLIKA (1248) a legrégebben ismert helynevek közé tartozik, amely nevét egy Pócs vagy Puch nevű tulajdonosától kapta. A Puszlika-dombján állhatott az egykori tulajdonos háza, mert az oklevelek Puchlakát említenek. A csegeiek ezt a nevet forgatták ki pruszlik módjára Pusziikának. A Puszlika-alja a XVIII. században a falusi tanács kezelésébe került, amelyet kaszálóföldnek használtak. KECSKÉS (1248) hasonlóképpen régi helynév, melynél már a XIII. században Kis- és Nagykecskést különböztetnek meg az írások. A falunak e nagykiterjedésű dűlője művelésre csak a mai Kecskés-tanya környékén alkalmas, jelentős részben legelő volt a múltban, és az ma is. Ennek a területnek a legmagasabb
